Perejaszlávi Tanács, 1654

A kozákok kapcsolatai Moszkvával

Ez alkalommal egy történelmi rovatot, a Perejaszlávi Tanács, 1654 címűt ajánlom a Hromada olvasóinak figyelmébe, amelyben igyekszem megvilágítani az akkori ukrán-moszkvai egyezség hátterét. Mind a mai napig tart a vita „az ukrán nép Oroszországgal történő újraegyesüléséről szóló évszázados álmának” okairól és következményeiről. Különösen az orosz történelemtudomány hajlamos úgy értelmezni a Perejaszlávi Tanácsot, mintha Ukrajna önként csatlakozott volna Moszkvához. Csak arról feledkeznek meg, hogy a megállapodás fő motivációja a következő volt: erős katonai szövetségest találni a Lengyelország elleni háborúhoz, amelynek az volt a célja, hogy minden, ukránok által lakott föld a zaporozsjei sereg állami-közigazgatási fennhatósága alatt egyesüljön.

A kozákság kialakulásának két fő oka a következő volt: az egyik oldalon a parasztság feudális elnyomása, a másikon pedig a tatár veszedelem. A falusiak – az uraik kizsákmányolása elől menekülők és a bátor kalandkeresők – úgy döntöttek, hogy nem fogadják el uraik hatalmát, illetve fegyvert fognak a tatárok ellen.

A sztyeppével határos területeken, jobbára a Dnyeper partján gyülekeztek. Kozákoknak nevezték őket. A szó türk eredetű, jelentése pedig „bátor vadász”, illetve „szabad ember”.

A kozákok Dmitro Visneveckij irányításával megerősített tábort (szicset) építettek a stratégiai szempontból jó fekvésű Mala Horticja szigeten, a Dnyeper-menti lankák mögött. A Zaporozsjei Szicset tartják ma is az ukrán kozákság bölcsőjének. Zaporozsjéban és a vele határos területeken szabad volt az élet. Itt mindenki azonos jogokkal rendelkezett, és minden kozák vezető választott személy volt. Bármilyen uralkodó tekintélyének elismerését elutasítandó, a zaporozsjeiek megalakították sajátságos önkormányzati rendszerüket, amely összhangban állt a nemzedékeken át kialakult szokásokkal és hagyományokkal.

Az ukrán nép jogaiért és szabadságáért vívott harc jelképévé lett kozákok fokozatosan elnyerték az európai országok (Bécs, Vatikán, London, Moszkva) tiszteletét, amelyek követeket is küldtek a Zaporozsjei Szicsbe.

Amikor a XVI. század közepén kialakultak Moszkva és az ukrán kozákság kapcsolatai, és ekkor még senki sem tudhatta, milyen döntő jelentősége lesz a kozákok és Moszkva kapcsolatainak az ukrán nép és egész Kelet-Európa sorsára. A XVI-XVII. század fordulóján az ukrán kozákság önálló egységgé szerveződött, és a politikai nemzetté válás folyamatában olyan erővel törtek felszínre a társadalmi mozgalmak, hogy végső soron megingott a térség geopolitikai egyensúlya.

Az ukrán kozákság és Moszkva kapcsolatainak előtörténete a XVI. század közepe tájára esik. Az ukrán kozákság és Moszkva közötti kapcsolatoknak már kezdettől fogva kétféle megnyilvánulása volt: konfrontáció, illetve – szükség esetén – együttműködés. A kozákság határ menti fegyveres egységként fejlődött, amelynek fő feladata a lengyel határok védelme volt, különös tekintettel a tatárok támadásaira.

A kozákság kialakulásának helyszínéül szolgáló terület – a középső Dnyeper-mellék keleti pereme – szintén határvidék volt: a Moszkvai Állammal határos Litván Nagyfejedelemség határa. Itt is zavaros volt a helyzet, mert a XV. század végén megkezdődött a két állam elhúzódó konfliktusa, amelyben Moszkva az agresszor szerepében lépett fel, igényt tartva ukrán és fehérorosz területekre.

Mint tudjuk, a litván-moszkvai háborúk bebizonyították, hogy a Litván Nagyfejedelemség pravoszláv vallású lakosai (ukránok és fehéroroszok) a saját államukat támogatták, és a moszkvai törekvések által veszélyeztetve látták saját létüket.

Az ukrán lakosság tevékenyen kivette részét a harci cselekményekből, amelyekben különösen kitüntető szerepet játszott Moszkva legnagyobb ellensége, Konsztantyin Osztrozkij herceg (ukrán), litván nagyhetman.

Ilyen körülmények között a fiatal ukrán kozákságot gyakorlatilag már kezdettől fogva bevonták a Moszkva elleni harcba. Ezzel egy időben Dmitro Visneveckij, a Zaporozsjei Szics legendás hetmanja szoros kapcsolatot létesített a moszkvai hatalommal, beállt a cár szolgálatába, később azonban csalódott, megszakította az együttműködést az orosz hatalommal és hazatért.

A XVI. század 60-as éveire Moszkva tulajdonképpen kialakította az ukrán kozáksággal kapcsolatos stratégiáját. Moszkva tervei kezdetben arra korlátozódtak, hogy bevonják őket a tatárok elleni védelmi és támadó akciókba. Amikor a Rzecz Pospolita Moszkvával háborúzott, a kozákok a Lengyel Királyság (akkor ennek része volt Ukrajna) oldalán harcoltak. Ebből kifolyólag fokozatosan nőtt a kozákság létszáma, és Báthory István irataiban már nyilvántartott kozákokról olvashatunk.

A Rzecz Pospolita Moszkva felett aratott győzelme az 1579-81-es háborúban a kozákság győzelmét is jelentette. Hálája jeléül Báthory megerősítette a kozákok ősi jogait, többek közt az önálló törvénykezést, az adómentességet és a tulajdonhoz való jogot.

Ugyanakkor a Moszkva elleni, elhúzódó háború kedvezőtlen hatással volt a moszkovitákra, mint ellenfelekre, méghozzá legyőzött ellenfelekre.

Az ukrán kozákok és Moszkva kapcsolatainak döntő szakasza a XVII. század 20-as, 30-as éveire esik. Az orosz pravoszláv egyházi elöljárók ekkoriban szoros felügyeletük alá vonták a kozákságot, igyekeztek meggyőzni a kozák közösséget arról, hogy Moszkva a pravoszlávság védőbástyája. A kozákokkal szövetséges papság szerette volna visszaterelni a kozákságot Moszkvához. Amikor azonban Petro Mohilja lett a kijevi metropolita, megszűntek a Moszkva, illetve jelentős mértékben a kozákság felé fúvó szelek. Fokozatosan visszaszorultak azok a nyilatkozatok, melyek szerint a kozákok „városaikkal együtt” behódolnak a cárnak. A kozákok megelégedtek azzal, hogy előjogaik megcsorbítása esetén Moszkvába történő áttelepedéssel fenyegettek. Varsó a maga részéről nem látott a kozákok magatartásában sem Moszkva-barátságot, sem Moszkvához tartozási szándékot, sem pedig a Lengyel Királyság területi egységét fenyegető veszélyt. Lengyelországot csak az 1637-38-as kozák háborúk után kezdte nyugtalanítani a Moszkva irányába tartó egyre aktivizálódó kozák migrációs szellem és Moszkva gyarmati politikája. Moszkva terjeszkedő politikájába megpróbálta felhasználni a kozákságot Lengyelország ellen. Az ukrán kozákság változatlanul a saját, aktuális érdekeit szem előtt tartva tekintett Moszkvára. A kozákok Moszkvát nem tekintették a „sajátjuknak”, ami az egyik megnyilvánulása volt annak, hogy az ukránok megkülönböztetik magukat az oroszoktól.

A kozákok jól érzékelték a különbséget a moszkoviták (idegenek) és a Rzecz Pospolita politikai szerkezetébe beépült, saját ukrán világuk között. Ezeket a különbségeket nem homályosíthatta el sem a közös vallás, sem a cári javadalmazás, sem a moszkvai határvidékekre történő migráció ösztönzése, de még az aktív Moszkva-barát agitáció sem, amelyet a XVII. század 20-as éveiben folytattak a Moszkva iránt hűséges elöljárók.

A Moszkvával fenntartott kapcsolatok kettős szerepet játszottak: az egyik oldalon a külső védelmet, a másikon pedig a Varsóra gyakorolt nyomást voltak hivatottak szolgálni.

(Folytatjuk)