|
Rusz: a helyben maradt őshaza
„Ukrajna a helyben maradt őshaza. Nem terhelt sem bűnnel, sem vétekkel”. Ezzel szemben „Északon egy ettől teljesen eltérő nemzeti karakter formálódott: sötét, mint az erdő sűrűje, harmonikus, akár a vihar tépázta fák, a poleszjei zöld mocsarakhoz hasonlatosan alattomos, s barátságos, mint egy fülesbagoly”.
A tisztességes orosz jogvédő, Valerija Novodvorszkaja szavait az Oroszország 349. és utolsó éve Ukrajnában című, Dnyipropetrovszkban, Leszja Sztepovicska szerkesztésében megjelent könyvből idéztük.
Az Oroszország által kezdeményezett vitákban szerepet vállaló szerzők azt szeretnék kideríteni, hová nyúlnak vissza a két nép gyökerei, honnan és miképpen zuhantak ránk azok a szerencsétlenségek, amelyek évszázadok óta nyomasztanak bennünket. Amikor a Dnyeper mentén, az őshazában megalakult és fejlődésnek indult a Kijevi Fejedelemség (Kijevi Rusz), a jelenlegi Oroszország térségeit még sokáig „a vad mordvának” nevezték (ez volt a kijevi fejedelmek északi birtokainak elnevezése), ahol különféle nomád törzsek éltek: a Moszkva, Oka, Volga, Murom mordvin eredetű szavak.
Aztán jött a tatárjárás és a tatár uralom, s a hódítók asszimilálódása révén megváltozott a lakosság etnikai összetétele. A lélekszámukat tekintve túlsúlyban lévő tatárok azonban nem tűntek el, hanem egybeolvadtak a helyi lakossággal. A tatárok segítségével erősödtek meg a moszkvai fejedelmek, a fejedelmi udvarokban polgárjogot nyert a tatár nyelv, a moszkvai bojárok családi kapcsolatokat létesítettek a tatárokkal, akik ennek fejében békén hagyták a kijevi metropolita fennhatósága alá tartozó pravoszláv templomokat; IV. (Rettegett) Iván és Borisz Godunov családja is tatár eredetű. Ily módon formálódott az orosz mentalitás, amelynek fő jellemzője a kegyetlenség, önhittség, kapzsiság, a gazdálkodási készségek hiánya – mutat rá Novodvorszkaja. Mindezekről meggyőzően ír a könyvben Zinovij Turkal. Eme jellemvonások jegyében vette kezdetét a nyugati és déli irányú terjeszkedés, amelynek első áldozata a szlávok egyik bölcsője, Novgorod lett. A későbbiekben hasonló sorsra jutott az akkoriban még Ruszként ismert Ukrajna is. A „Moszkvai Állam” nevét 1713-ban I. Péter változtatta meg Ruszra (Oroszra), s a változásról levélben értesítették a külföldi kormányokat.
Szerzők – Jurij Bereszteny, Levko Viter, Igor Kopotijenko, Mikola Nevidajlo és mások – újra és újra megpróbálnak fényt deríteni Ukrajna és Oroszország „csatlakozásának – újraegyesülésének” tragikus történetére. Hiszen köztudott, hogy Bohdan Hmelnyickij és Moszkva megállapodásának szövege annyira zavaros, hogy mindkét fél különböző tartalommal töltötte meg, az eredeti dokumentumot viszont senki sem látta. Valószínűleg az oroszok szándékosan tüntették el, s Bohdan Hmelnyickij halála után fia, Jurij már csak a tizennégy pontból álló hamisítvánnyal találkozhatott. Bohdan Hmelnyickij eredeti szerződése viszont tizenegy pontot tartalmazott, és tulajdonképpen egy katonai megállapodás volt a Lengyelországgal hadban álló Moszkvával. Bohdan Hmelnyickij hasonló szereződést kötött Svédországgal is. A perejaszlávi megállapodás néven ismert szerződés értelmében Moszkva kötelezettséget vállalt arra, hogy érintetlenül hagyja az ukrán közösség szerzett jogait, a kozákok lakta vidékeken kizárólag ukrán kézben marad az irányítás, Ukrajna önálló diplomáciai kapcsolatokat tarthat fenn más államokkal (a Moszkvával is kapcsolatban álló Lengyelország és Törökország kivételével).
I. Péter és az őt követő összes cár szerint Ukrajnában „minden hetman áruló”. Érdekes álláspont. Ha jól szemügyre vesszük a tényeket, mindig is Oroszország árulta el Ukrajnát. A perejaszlávi megállapodás idején, amikor az ukrán és orosz seregek hadat viseltek Lengyelország ellen, Oroszország váratlanul titkos békeszerződést kötött Lengyelországgal (a ravasz lengyelek megígérték, hogy a király halála után a moszkvai cárt koronázzák királyukká). A muszkák be sem engedték az ukrán küldöttséget a tárgyalás helyszínére; amikor meghalt Szilvesztr Kosziv kijevi metropolita, a Dnyeper mindkét partjáról jöttek ukrán püspökök, hogy új egyházfőt válasszanak maguknak, Moszkva azonban utasította a püspököket, hogy az általa javasolt személyt válasszák-nevezzék ki; az egyházi vezetők tiltakoztak, mondván: nem tehetik, mert a jobb partról érkezett püspököket egyszerűen főbe lövik, amikor hazatérnek Lengyelországba. Moszkvát nem igazán érdekelte az érvelés, de a püspökök végül mégis a saját jelöltjüket, Dioniszij Balobant választották meg.
És Petro Dorosenko sorsa? Moszkva oldalán harcol Lengyelország ellen, amikor Moszkva váratlanul megkötik Lengyelországgal az andruszijevi békét, amelynek értelmében Ukrajnát kettéosztják, és Dorosenkót mindörökre Lengyelországba száműzik. És ez így ment évszázadokon át.
A perejaszlávi békekötés idején az ukránok 9, a muszkák 7 millióan voltak. 1930-ban csak az Ukránok Szövetsége 81 millió ukránt tartott nyilván, a külföldön élőkkel együtt 91-92 milliót. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint ma Ukrajnában 37 millióan élnek. Az oroszok 1930-ban 77 millióan voltak, mostani lélekszámuk 132 millió. Az eltelt idő alatt az oroszok lélekszáma megduplázódott, az ukránoké viszont közel egyharmadára csökkent. Hová lett 55 millió ember?
Opanasz Rugy, Olga Povorotnya ír a ’33-as éhínségről, a politikai megtorlásokról; újabb szomorú tényeket ismertetnek az ukrán nép ellen elkövetett kormányzati bűncselekményekből, a kiéheztetésről, kollektivizálásról, stb. Akkoriban Közép-Európában a búza ára 7 gulden volt, a moszkvai kormány pedig 5 guldenért árulta az ukrán búzát, miközben az ukránok milliói puffadtak fel és haltak meg az éhségtől. Senki sem tudja pontosan megmondani, hány áldozata volt az 1933-as éhínségnek, de az ismert adatok szerint számuk 7 és 10 millió között lehet.
A szövetségi politikai bizottság hóhérai azonban nem sokat törődtek ezzel. Posztisev, Koszior és Balickij, az ukrajnai OGPU (politikai rendőrség) főnöke 237 járási párttitkárt, 249 járási vb-elnököt, a kolhozelnököknek mintegy felét váltotta le „lazaságért”, falvakat kerítettek körbe és az utolsó szemig elvették a parasztoktól a kenyérnekvalót.
Hogy egy nép megszűnjön nemzet lenni, be kell fogni a száját, el kell venni a nyelvét és kultúráját. Egyetlen olyan nemzet sem juthat fel a csúcsra, amelytől elvették a nyelvét. A történelem során az ukrán nyelvet 170 alkalommal tiltották be. Már I. Péter is kiadott egy rendeletet 1730-ban: az egyházi ősnyomtatványok kivételével semmilyen kiadvány sem nyomtatható az ősi nyelven, a régi egyházi könyveket pedig újranyomás előtt összhangba kell hozni a nagyorosz kiadványok nyelvezetével, hogy semmilyen különbség és különleges nyelvi eltérés ne legyen közöttük. A későbbiekben is következetesen és fáradhatatlanul folytatódott Ukrajna eloroszosítása. Utalnánk a volinyi körlevelekre és a jemi rendeletekre, amelyekben az ukrán nyelvet „politikai mozgalomként” aposztrofálják. Többek közt erről ír a könyvben Klavgyija Mirecka és Volodimir Jacenko. Volodimir Pancsenko pedig az ukrán nyelv ellen a szovjet korszakban elkövetett terrorcselekményekről ír. Idézi Pavel Alepszkijt, aki a XVII. században, még az „újraegyesülés” előtt utazgatott Ukrajnában.
„Az egész kozákföldön csodálatos, gyönyörű látványban volt részünk: minden ember írástudó, még az asszonyok többsége is tud olvasni…” Fegyir Szuhonyisz írja, hogy a Harmadik Birodalom és a Harmadik Internacionálé azonos módszerekkel semmisítette meg az ukrán kultúrát. A bolsevizmus minden kultúra, és elsősorban az ukrán kultúra ellensége volt. Némelyek megkísérlik bebizonyítani, hogy a bolsevizmus nem kimondottan orosz, hanem nemzetközi jelenség. Hallgassuk meg a legnagyobb orosz filozófust, Bergyajevet: „A bolsevik pártba olyanok is beléptek, akik nem voltak Moszkva-pártiak, de jóval kevesebben voltak a moszkvaiaknál, és nem mondunk igazat, amikor azt állítjuk, hogy a bolsevizmus és a moszkvai nép között nincs semmi közös. A történelmi, fizikai és szellemi rabság készítette elő a talajt a bolsevizmus számára. A moszkvai bolsevizmus a moszkvai nép történelmi létének természetes következménye”. Az Anyázás, mint az Oroszországgal való kapcsolattartás módja című cikkében a szerző emlékeztet arra, hogy az orosz parlament külön utasításban tiltotta meg az obszcén kifejezések használatát hivatali környezetben, munka közben. Otthon káromkodhatnak kedvükre, de félő, hogy az orosz munkahelyeken meredeken zuhan majd a termelékenység. Oroszország büszke arra, hogy Európa oroszul káromkodik. Micsoda vívmánya ez az orosz kultúrának!
Az „anyázás” egyre jobban teret nyert Ukrajnában is. Viktor Asztafjevtől idézzük a közismert mondatokat: „… egy orosz hülye annyi gondot és bajt okozhat, amit ezer okos német sem képes kijavítani”. Majd azt írja, hogy anyanyelve számtalan „gyilkost, gazembert, huligánt, tolvajt, zsarolót, rágalmazót és egyszerűen csak gonosz embert szabadított a világra; hogy az iszákosokról már ne is beszéljek!” Mindez óriási hatással volt ránk. Puskin írja Vjazemszkijnek: „Én természetesen tetőtől talpig lenézem a hazámat... de elszomorít, ha egy külföldi osztozik velem ebben az érzésben…” Később pedig leírja, hogyha tehetné, egyetlen hónapig sem maradna az országban.
A cári időktől napjainkig semmi sem változott, az ukrán kultúrán átgázoltak a szovjet janicsárok, és mindennapjaink részét képezik. Utcáink még mindig a régi neveket viselik (Mikola Kravec: Nevek hálójában): Lenin, Posztisev, Koszior, Bugyonnij, Scsorsz, Dibenko, Kirov, Urickij és népünk többi primitív hóhérának nevét.
Oroszország olyan szerepet játszott Ukrajna életében, mint a tatárok Oroszországéban. A perejaszlávi békekötés idején Oroszországban általános volt az írástudatlanság, a Szentírást megcsonkították, s még a papok sem tudták felolvasni. A felvilágosító munkát Szlavenyeckij, Polockij, Prokopovics és Javorszkij végezte. Az Orosz Akadémia 30 elnökét mi adtuk, amiért cserébe a mostani gyűlöletet kaptuk, mondván: „elmentetek tőlünk”. Ukrajnában az ukránok nem rendelkeznek az alapvető emberi jogokkal, az Igazságügyi Minisztérium hivatalos bejegyzését birtokolják szupererős ukránellenes intézmények és pártok, elkeseredett ukránellenes propagandát folytat az Izvesztyija, a Komszomolszkaja Pravda, a Moszkovszkij Komszomolec és más lapok, de idegen kézben van a gazdaság és a könyvkiadás is. A mieink orosz balalajka-muzsikára táncolnak, és a moszkvai papokhoz mennek áldásért. Az Orosz Pravoszláv Egyház ukrajnai terjeszkedését bizonyítja Adrián metropolita, Levko Viter, Jevsztratyij apát, Anatolij Pogribnij, Mikola Szkribnyan és mások.
A moszkvai egyház őrült – esetenként a legmocskosabb eszközöket is bevető – küzdelmet folytat az Orosz Pravoszláv Egyház térnyeréséért, a Moszkvai Patriarchátus fennhatóságáért. Folyamatosan hangoztatja, hogy ő a legnépesebb, legbefolyásosabb, legszabadabb. A könyv szerzői több példával is illusztrálják, milyen önkényesen kényszeríti az emberekre az egyházi rendelkezéseket a Moszkvai Patriarchátus. Tiltja az anyanyelven mondott imát, ami ezért „nem jut el Istenhez”, hiszen a Szentírásban is az áll, hogy Istenhez anyanyelvünkön szóljunk. Manapság a világ minden kultúrnépe anyanyelvén imádkozik. „Mert ha nyelvvel könyörgök, a lelkem könyörög, de értelmem gyümölcstelen” (Pál Apostol I. levele a Korinthoszbeliekhez 14. 14.).
Egyébként, csodák csodájára napjaink kommunistái lángoló szeretetet éreznek az egyház, de kizárólag a Moszkvai Patriarchátus fennhatósága alá tartozó egyház iránt. Minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy megtörténjék a kijeviek újraegyesítése a moszkvai papokkal, hogy az oroszországi patriarchátus végérvényesen megkaparintsa a Kijev- Pecserszki kolostort. Korábban pedig még a Főügyészséget is igénybe vették, megakadályozandó az UPE-MP bejegyzését, amikor állami támogatásról vagy más egyházakkal szembeni szupremáciáról volt szó. Az Állami Egyházügyi Bizottság 2003. január 1-jei adatai szerint az UPE-KP hatáskörébe 10 millió hívő tartozik. A mi egyházi elöljáróink is „oroszul imádják az Istent”, szorgalmazzák az egyesülést Oroszországgal, ami az ukrán nép öngyilkosságát jelenti.
A független Ukrajnát minden oldalról támadások érik. Ezek a támadások kegyetlenek, elszántak és könyörtelenek.
„Fogjunk össze! Még sokan vagyunk!” – írja Mikola Nevidajlo. Fogjunk össze a nemzeti eszme, az ukrán államiság, a nyelv és a kultúra jegyében. Mindannyian reméljük, hogy Oroszország múlt évi ukrajnai szerepvállalása a hazánk határain belül alkalmazott ukránellenes politikai törekvések utolsó esztendeje is volt egyben. Ez akkor lehet igaz, ha mindenki, aki szívügyének tekinti nemzeti jövendőnket, az egyetlen igazán ukrán elnökjelöltre adja a voksát, ha megtesszük a szabadsághoz, a jó szándékhoz és az igazsághoz vezető első, magabiztos lépést. Néha úgy tűnhet, hogy kevesen vagyunk, de ez nincs így. Csupán egyesek belefáradtak, mások határozott útmutatásra várnak, megint mások pedig kivárnak. Valójában tényleg nem vagyunk kevesen, amire ez a könyv is bizonyítékot szolgáltat, hiszen abban az eloroszosított Dnyipropetrovszkban (a kozákság egyik egykori központjában) adták ki, ahol mégis ennyi értelmiségi, ukrán hazafi él, aki a szívén viseli a szülőföld, egész Ukrajna sorsát! Majd’ mindegyik szerző dnyipropetrovszki illetőségű, és tényekkel igazolják, hogy az ukrán nemzet létezik, hogy áhítja és reméli: lesz valóban független Ukrajna. Fontos, komoly és mélyen szántó könyvet írtak a dnyipropetrovszki ukránok. Természetes, hogy egy olyan könyvben, amely közel két és fél tucat munkát tartalmaz, vannak erősebb és gyengébb tanulmányok, izgalmas és szenvedélyes írások, pontos tényeket közlők és kisebb tévedéseket tartalmazók is. Az egyik szerző például azt írja, hogy az állami berendezkedés és a moszkvai cári hatalommal fenntartott nemzetközi kapcsolatok alapelve Hmelnyickij Kérvényében fogalmazódott meg, amelyet az akkori moszkvai vezetés is elfogadott. Ez azonban nem igaz. A Kérvényt pontról pontra elemezte a Bojár Duma, egyes pontjait elvetette, majd pedig egyoldalúan kihasznált minden olyan lehetőséget, amellyel lépésről lépésre megkaparintották az ukránok gazdasági, jogi és nemzeti életterét, a hivatalos hatályba léptetést pedig már a következő hetmanok színre lépésének időpontjára időzítették. Egy másik szerző, A Ruszok Története című könyv szerzőjeként Koniszkijt nevezi meg, pedig nevezett szerzőségét már korábban cáfolták. Ezek azonban apróságok. Megismétlem: egy ilyen könyv nemcsak az ukrán-orosz kapcsolatokra vonatkozó történelemhamisításokat leplezi le, de egyben hitet is ad ahhoz, hogy egyszer majd szilárdan megvetjük a lábunkat szülőföldünkön, lesznek jogaink, erőnk és akaratunk, hogy
Feledjük a szégyenteljes
Régi korokat,
Feltámadhat jó hírünk,
Ukrajna dicsősége.
Jurij Musketik
|
|
