Az ukrán államiság védelmezői
 450 éve alakult meg a Zaporozsjei Szics
 
 A XV. Században, a Dnyeper partjain és a déli sztyeppéken megszületett az új hazafias erő, a kozákság, amely a későbbiek során jelentős szerepet játszott Ukrajna történelmében. A kozákságot az a szükségszerűség hívta életre, hogy a Dnyeper melléki lakosságnak számtalan keleti, nyugati, északi és déli hódítóval kellet felvennie a harcot. Az ukrán kozákság szabadságvágyát, nemzeti hősök egész sorának vezetésével vívott csatáikat egy nagy célnak rendelte alá: újjászervezni az ukrán államot az egykor volt Kijevi Rusz területén és megvédeni a pravoszláv hitet.
 A „kozák”, „kozákság” szavak türk eredetűek, jelentésük: járni, kóborolni, vándorolni. A kozák „szabad, független ember”. A kun szótárban a „kozák” szó jelentése: „őr, strázsa”. A tatárok az olyan szabad, fegyvert viselő embereket nevezték kozákoknak, akik háborúztak és raboltak. Népünk szemében a kozák egyet jelentett a szabad, bátor férfivel, népi hőssel, az ukrán föld szabadságáért és függetlenségéért küzdő harcossal. A kozákság elődje a Dnyeper alsó folyásánál, a Déli Bug és a Dnyeszter vidékén élő és gazdálkodó, demokratikus felépítésű katonai szervezettel rendelkező lakosság volt. Az első írásos emlék az ukrán kozákságról M. Belszkij 1489-es krónikájában olvasható. A kozákság zöme azokból a falusi és városi polgárokból verbuválódott, akik a tágas sztyeppékre menekültek a lengyel-litván kényurak kizsákmányolása és önkényuralma elől. Csatlakoztak hozzájuk a javaiktól megfosztott ukrán nemesek, a rangjukat vesztett pravoszláv papok és a katolicizmus terjedésének ellenálló emberek. A Dnyeperen túlra vették az irányt azok a „jött-mentek”, „egynyári rablók” is, akik a folyamatos tatár veszély ellenére minden tavasszal megérkeztek a vad sztyeppékre, késő ősszel pedig gazdag zsákmánnyal – lovakkal, marhákkal, mézzel, bőrökkel, hallal – tértek haza Cserkaszi, Kanyiv és Kijev vidékére. Néhányan letelepedtek a sztyeppén, és gazdálkodásba fogtak. A tatárokkal vívott küzdelmekben megedződtek, védekezésből nem egyszer mentek át támadásba, és tökéletesítették katonai szervezetüket. A „kozák üzlet” harci dicsősége és sikerei a sztyeppére vonzották az akkori arisztokráciát, amely az első kozák hadjáratok élére állt, és a kozákok katonai erejét a saját céljaira, a saját ellenségei ellen használta fel. 1514-ben Konstantin Osztrozszkij ukrán fejedelem a zaporozsjei kozákok segítségével verte szét Orsa alatt a moszkvai seregeket.
 Jelentős külső tényezőként járult hozzá a kozákság megszerveződéséhez a folyamatos tatár fenyegetés, amely különösen azután erősödött fel, amikor a Krimi Kaganátus a korszak legerősebb birodalmának, az Oszmán Birodalomnak a protektorátusa lett 1478-ban. Törökország megerősítette pozícióit a Fekete-tenger térségében, és hatalmába kerítette a Duna, a Dnyeszter, a Dnyeper és a Don torkolatát. A törökök erős várakat és erődítményeket építettek, amelyek tulajdonképpen további északi hódításaik katonai bázisaként szolgáltak. A XV. század közepétől kezdve a krimi tatárok négy és fél évszázadon át támadták az ukrán városokat és falvakat, raboltak és gyújtogattak, foglyokat ejtettek, akiket törökországi rabszolgapiacokon bocsátottak áruba. Támadásaiktól a legtöbbet Podol és Volin népe szenvedett. A történeti források szerint a XV. század második felében és a XVI. században legalább 110 török és tatár támadás érte őket, a népességvesztés pedig meghaladta a félmilliót. A XVII. század első felében az ukrán lakosság emberveszteségei elérték a 300 ezret. Ilyen veszélyes körülmények között a sztyeppei és a Dnyeper melléki lakosság csak a zaporozsjei kozák csapatokra számíthatott. Itt jegyezném meg, hogy a törökök nemcsak az ukránok számára jelentettek fenyegetést. 1529-ben a török seregek lepusztították Magyarországot, és nagyon közel kerültek Bécshez. A XVI. században Kelet-Európa jelentős területein közvetlen veszélyt jelentettek a török és tatár támadások. Az ukrán kozákok jó példával jártak Európa népei előtt. A történészek a törökök és a tatárok elleni küzdelem első megszervezői között tartják számon a pravoszláv ukrán sztarosztákat – a cserkaszi Bohdan Hlinszkijt, Osztap Daskevicset, Szenyko Polozovicsot, a hmelnyicki Predszláv Lanckoronszkijt, a bari Bernard Pretvicset – akiket a lengyel-litván kormány a déli határvidékek védelmével bízott meg.
 A dicső Zaporozsjei Szics – az ukrán kozákság bölcsője – alapítója Dmitro Visneveckij (1563-ban halt meg, születési éve ismeretlen) kozák hetman, volini pravoszláv fejedelem, kanyivi és cserkaszi sztaroszta volt, aki 1556-ban egyesítette a szétaprózott kozák egységeket, és Mala Hortica szigeten felépítette az első megerősített kozák „várost”, hogy megvédje a vidéket a krimi tatár hódítóktól. A zaporozsjei kozákok „fővárosának” elnevezése, a „Szics” valamivel később jelent meg a köztudatban. Az elnevezés a „szikti” – vágni – szóból ered, mert a kozák erődítmények vágott fagerendákból épültek.
 A kicsiny, sziklás Mala Hortica sziget a Dnyeper jobbpartja és Hortica szigete között helyezkedik el. A szigetecske természetes védelmi adottságait árokkal és gáttal (4-6 m), palánkkal, bástyákkal és őrtornyokkal erősítették meg. Maga az erődítmény patkó alakú volt. Északi és déli szárnya 86 m, nyugati oldala pedig 120 m hosszú volt. A falak mögött voltak a fából épült házak és a bőrökkel fedett raktárak. Az erődítmény közepén egy nagy tér volt, itt tartották az összejöveteleket és gyűléseket. A Dnyeper jobbpartja és a sziget közötti ágban egy csendes, a kozákok csónakjainak alkalmas természetes kikötő volt. Dmitro Visneveckij hetman ebből az erődből szervezte törökországi és krimi hadjáratait. Az Oszmán Birodalom elleni hadjáratok és a Dnyeper parti államiság megszilárdítása révén a hetman taktikázhatott a szomszédaival kapcsolatban. Amikor pl. a Rzecz Pospolita megtagadta a tatárok elleni harc támogatását, Visneveckij Isztambulba utazott, hogy a törököket szembe fordítsa a tatárokkal, de az előbbiek nem akarták visszatartani krimi vazallusaikat az Ukrajna elleni támadásoktól. Ekkor Moszkvától kapott támogatást, és két év alatt több sikeres hadjáratot vezettek a Krímbe, többször elfoglalták Azovot és Kafut. Eközben – 1557-58-ban – a kán többször is megkísérelte a Szics felszámolását. 1560-ban a fejedelem visszatért Ukrajnába, összehívta a kozákokat, és újra Azov ellen indult. 1561-ben visszatért a királyi szolgálatba, és megkapta a királytól a kanini és cserkaszi sztaroszta rangját. 1563-ban összetűzésbe került a moldávokkal, megsebesült és török fogságba esett. A török szultán parancsára Isztambulba szállították és kivégezték.
 A történelmi emlékezet megőrizte a Szics alapító Dmitro Visneveckij életművét és hőstetteit, az ő neve az első az ukrán hetmanok névsorában. A Mala Hortica szigetén végzett régészeti feltárások során felszínre kerültek az egykor volt kozák erődítmény maradványai. Ugyancsak fennmaradtak a Visneveckijről szóló dalok és versek, amelyekben az ukrán nép megörökítette a törökök elleni sikeres hadjáratokat vezető hadvezér emlékét. Egy régi ukrán fabula szerint a török szultán megparancsolta, hogy Visneveckijt egy magas bástyáról vessék a tengerbe. A hetman zuhanás közben fennakadt egy kiálló vaskampón, amelyen aztán három napig lógott. A szultán életet, szabadságot és vagyon ígért neki, ha megtagadja atyái hitét és áttér a muzulmán hitre. Az élet és halál között lebegő Visneveckij azonban a kérés teljesítése helyett szidalmazta a törököket, kigúnyolta a hitüket, és hősi halált halt, de a hitét nem tagadta meg.
 Az alapító halála után a Zaporozsjei Szics tovább bővült, és tökéletesítette katonai szervezetét. Akkoriban nagyon sok kozák élt a Dnyeper mellékkel szomszédos területeken. A XVI. század második felétől a lengyel kormány igyekezett visszaszorítani a zaporozsjeiek befolyását, és megpróbálta ellenőrzése alá vonni őket. II. Zsigmond 1572-ben kezdeményezte a kozákok nyilvántartásba vételét. Kezdetben ez a regiszter mindössze 300 fizetett kozák tisztségviselő adatait tartalmazta. Ezzel a lengyel kormány önálló társadalmi csoportként ismerte el a kozákságot. A regisztrált kozákok a lengyel király szolgálatában álltak, és részt vettek a tatárok, törökök, svédek, oroszok és németek elleni harcokban. Létszámuk 1578-ban már elérte a háromezret, 1681-ben pedig már nyolcezren voltak. Ezzel párhuzamosan a Zaporozsjei Szicsben élő, nem regisztrált kozákok létszáma 1578-ban megközelítette a 40-50 ezret, 1774-re pedig elérte a 100 ezret.
 Az állandósult háborús körülmények folyamatos helytállásra késztették a Szicset, de a kozákok mindig természetes védelmi adottságokkal rendelkező helyszíneket, többnyire a Dnyeper alsó szakaszán található szigeteket, öblöket, a Dnyeperbe jobbról beömlő folyók torkolatánál lévő stratégiai pontokat választották központi erődítményük számára. Az egyetlen kivételt a folyó bal partján szerveződött Oleski Szics képezte.
 Visneveckij Mala horticai, első Szicsétől (1556), az utolsóig (1828) a helyszínek neve – horticai, tomakovi, Dunán túli, mikitini, csortomlici, kamjani, oleski, pidpilneni, bazaluki – szerepelt a kozák központok elnevezéseként.
 Zaporozsje térsége, a Zaporozsjei Szics és a zaporozsjei kozákok történetét a legmélyrehatóbban és legátfogóbban kutató és ismerő tudósok legjelentősebbike Danilo Javornickij (1855-1890) ukrán történész volt. A zaporozsjei kozákok története című háromkötetes munkájában jelentős számú ősforrás és az egykor volt dicső kozák múlt helyszínein tett személyes utazásai során szerzett személyes élmények, régészeti leletek, népköltészeti és néprajzi emlékek alapján részletesen leírta a zaporozsjei kozákok társadalmának gazdasági, politikai és katonai berendezkedését, bemutatta hétköznapjaikat, kultúrájukat és szokásaikat. Az akadémikus gyűjteménye, amelyet a Dnyipropetrovszki Történeti Múzeumban őriznek, 75 ezer, a kozák múltból származó kiállítási tárgyból áll. Dmitro Javorszkij munkája rendkívüli értéket képvisel mindazok számára, akik érdeklődnek múltunk iránt.
 A XVI-XVIII. században, a lengyel-litván kormány szempontjából beláthatatlan és elérhetetlen térségek ellenőrzésével a sokezres katonai szervezettel és irányító apparátussal rendelkező Zaporozsjei Szicset bízták meg, amely ebben az időben egy jelentős mértékben független katonai köztársaság volt. A központja minden esetben sánccal és kihegyezett karókkal övezett erődítmény volt, amelynek falai mögött helyezkedtek el az ágyúk. Középen egy nagyobb teret alakítottak ki, s itt kapott helyet a templom, a kincstár és fegyvertár. Egyenes sorokban helyezkedtek el a hivatalok és azok a műhelyek, ahol a fegyverek készültek. A kozákok nagy, hosszú házakban laktak. A téren tartották a gyűléseket. A Zaporozsjei Szicsben a földek, a sereg és a gazdaság felett a teljhatalommal felruházott Szicsi Tanács rendelkezett. Ez a tanács választotta meg minden évben, demokratikus körülmények között a Szics kormányát, a katonai és civil vezetőket. A katonai parancsnok állította össze az elöljárók tanácsát, amely kinevezte az egységek vezetőit. A tanács évente több alkalommal ülésezett: az újesztendő első napján, Mária Oltalma ünnepén, a Húsvét utáni második-harmadik napon. Alkalmanként sor kerülhetett rendkívüli tanácsülésekre is. A kozákok saját felségjelekkel és címeres pecséttel is rendelkeztek. A Szics 38 körzetből állt, amelyek élén körzeti elöljárók és atamánok álltak. A zaporozsjei sereg gyalogságból, lovasságból, tüzérségből és tengeri flottából tevődött össze. A kozák flotta különösen büszke volt híres hajóira, a „sirályokra”, amelyek a törökök és tatárok ellen vezetett tengeri hadjáratokban szereztek dicsőséget a kozákoknak. A Szicsben állandó harcművészeti iskola működött, ahol az idősebbek hadi tudományokra és a kozák szokásokra oktatták a fiatalokat. Nagyon fontos hagyomány volt a kozákokra jellemző, egységes külső megjelenés. A kozákok kötelezően kopaszra borotválták a fejüket, csak egy hosszú tincset hagytak meg a fejtetőn, és bajuszt viseltek. Már Bátor Szvjatoszláv (IX. század) is viselte ezt a jellegzetesen ukrán „frizurát”. A zaporozsjeiek büszkék voltak lovaikra, szép fegyvereikre, kardjukra, muskétájukra. A parancsnoki állomány természetesen jól képzett volt. Az ezredesek, századosok, de számos közlegény is rendelkezett közép- és felsőfokú végzettséggel. A templom is működtetett iskolát, ahol a kozákok megszerezhették az alapképzettséget.
 A zaporozsjei kozákság fő jellemzői: a családi alapon szerveződő közösség, a testvériség, egyenlőség és demokrácia. A kozákok sokra tartották a szabadságot, bátorságot és az önzetlen barátságot. A Szics szabad szellemisége bejárta egész Ukrajnát. A zaporozsjeiek életében fontos szerepet töltött be a pravoszláv hit, amelyet önfeláldozóan és bátran védelmeztek mind a katolicizmussal, mint pedig az iszlámmal szemben. Törvényszerű, hogy a Zaporozsjei Szics kozákjai templomot emeltek az istenfélő Ukrajna patrónájának, a Szűzanyának.
 A Szics lakóinak életét teljes mértékben determinálták a háborús körülmények, ezért az asszonyoknak tilos volt a Szics területén tartózkodni. A kozákok önellátók voltak: szabtak, varrtak, főztek. Bőtermő földekkel rendelkeztek, de mert idejük nagy részét hadjáratokban töltötték, a halászaton és vadászaton kívül alig foglalkoztak békés tevékenységgel. Ugyanakkor a kozákok egy csoportja a téli pihenőkön, a falvakban töltötte az idejét, s ők voltak az „ücsörgők és hajdinavetők”, akik gazdálkodással foglakoztak. Gabonát vetettek, zöldséget és gyümölcsöt termesztettek, állatokat tartottak. A zaporozsjei kozákok Ukrajna más vidékeivel és a szomszédos országokkal is kereskedtek.
 Az ukrán kozákság Koszinszkij, Nalivajko, Fedorovics (Trjaszila), Hunya, But, Osztrjanin vezetésével tevékenyen kivette a részét a nemesi Lengyelország által gyakorolt nemzeti és vallási elnyomás ellen kirobbant felkelésekből. A XVII. században a regisztrált zaporozsjei kozákság példát mutatott az ukrán népnek, és lerakta az ukrán állam alapjait. 1648-ban, a Hmelnyickij vezette szabadságharc kezdetekor Ukrajna jelentős részén elterjedt a kozák közigazgatás és katonai berendezkedés. A zaporozsjeiek 1708-1709-ben részt vettek Iván Mazepa hetman Moszkva elleni hadjáratában. 1775-ben Oroszország támadást intézett az ukrán függetlenség ellen, lerombolta és felszámolta a Zaporozsjei Szicset. Az ukránok emlékezetében mély nyomott hagyott a zaporozsjei kozákság, amely hősiesen védelmezte az ukrán államiságot és függetlenséget.
 Velika Horticán, a Dnyeper egyik legnagyobb szigetén nemzeti emlékhely őrzi a zaporozsjei kozákok történetére utaló egyedi emlékeket. Az emlékhely teljes területe – közeli kisebb szigetekkel és sziklákkal együtt – megközelítően 2386 hektár. Az emlékhelyhez Kozák Történeti Múzeum, tudományos kutatóintézetek és üdülők tartoznak.
 
 Nagyija Muzicsuk