Utak II.

Mindenki arra vágyik, hogy biztos helye legyen az életben. Úgy gondolom – nem is vitás – ez közhelyesen hangzik. A sorsunk néha mégis arra kell, hogy ráébresszen minket; hibáinkból tanulva újra és újra rájövünk az élet unos-untig hallgatott, közhelyes alaptörvényeire. Rövid létünk során talán nem is akad, csak pár olyan pillanat, amikor részesülhetünk abból a katarzisból (a görög megtisztulás szóból), ami alkalom adtán – mondjuk – egy jó könyv, egy évszázados történet végeztével ér minket. Csak egy példa: Mikor a szívünkhöz már oly közel álló hős a maga apró és jelentéktelen életével mégiscsak hazatér, hogy aztán végre meglelje élete legnagyobb kalandja után a beteljesült életút örömét. Mikor nem akarnánk letenni a könyvet, mikor szeretnénk tovább élni egy film világában – és mégis muszáj visszalebegni kis szobánkba a lámpa fénye mellé. De valami mégis megváltozott – érezzük. Valami más! Gyorsan – gyorsan, amíg el nem múlik: Szeretnénk leírni, lerajzolni, elordítani, hogy; „Hé, hahó, emberek!! Ez megfoghatatlan! Bárcsak Ti is éreznétek ezt!”
De mi is történik ilyenkor valójában? Mi ez a megfoghatatlan hirtelenséggel és özönnel felszabaduló kémia? Talán egyszerű a magyarázat. Mikor szembejön velünk egy régi-régi cimbora, egy réges-régen elfeledett bölcsesség az utcán, vagy egy könyv cirkalmai közé kódolva. A felismerés öröme ez. Oedipus megfejti a szfinx titkát.
Az élet egyszerű de nagyszerű szabályokra épül. A médiában látszólag elkenődő jó és rossz (Ahuramazda és Ahriman) fény-árnyék küzdelme; mindannyian a harmadik fivér akarunk lenni, túljárni a sárkány eszén, és elnyerni a fele királyságot és „Goldenalma” királylány kezét. Vagy a szeretet kérdése; kapacitásra és befogadóképességre matematikailag kiszámítható szeretetéhségünk örökkévaló kutatásra sarkall minket, hogy megleljük Őt, mert mint azt Hugo mester is megmondta volt: „Szeretni kell, mert szeretve lenni jó.”
És a többi globális emberi tapasztalat, mert van belőlük jócskán. Ezeknek nagy részét mindenki saját bőrén tapasztalja meg, éli át és meg jelentőségüket egészen kiskorától fogva.
Talán senki nem vesződik annyit semmivel a világon, mint emberi kapcsolataival. Alkat, jellem, vérmérséklet (Kretschmer tana); életünk a génjeinkbe van kódolva, nagy vonalakban határozzák meg utunkat ezen a világon – a társadalomban betöltött szerepünket. Úgy gondolom, a társadalom az élet egyik mozgatórugója. Az ember amennyire társas lény, annyira önző is: Szüksége van másokra. Birtokolni akar, kihasználni, közönséget akar magának, mártír akar lenni, meg akar felelni az elvárásoknak, vagy épp ellenkezőleg: Ki akar törni a gépezetből, és újat létrehozni a gondolkodásában hozzá közel állók köréből. Rousseau, a neves francia gondolkozó a XVIII. Században úgy gondolta, hogy az ősemberek boldogabban élhettek, mint a modern kor embere. Mikor nem léteztek emberek közti különbségek, mindenki egyenlő volt, nem voltak egyenlőbbek (Orwell: Állatfarm). Az ősi állapotban, ahol az ember ösztönös lény volt, életét és halálát a természettel való azonosulás és harmónia iránti törekvése szabta meg. Marxék azt állították, az emberiség fejlődésében a rabszolgatartó társadalmon, a feudalizmuson keresztül vissza fog jutni egyfajta ősközösségi társadalomba, amit ők a kommunizmusban véltek volna kiteljesedni. A jövő megfoghatatlan, és senki se tudhatja biztosan, hogy merre tart a világ.
Talán nem akartam volna egy pontból sem idáig eljutni, de gondolkozhatunk bármiről, rövid úton eljuthatunk ahhoz a kérdéshez, hogy valójában mi célunk is van ezen a világon? Madách Imre Ember tragédiája című drámájában Ádám és Lucifer hosszas filozofálgatásuk után látszólag nyitva maradt a kérdés, és az ember nem tehet mást, minthogy küzdjön és bízva bízzon, hogy életútja végén – legyen az egy nap, év, évszázad – teljesnek érezhesse művét. Ennek egy távlati variációjától hajtva alkotott Lev Tolsztoj, aki úgy vélte, az embert a tökéletesedés iránti vágya hajtja előre.
Nincsen lehetetlen, csak kellő motiváció. Bármerre visz az út, bármilyen akadály legyen is az életben, az embernek szüksége van barátokra, akikre mindig számíthat; akik mellett önmagunk normáit nyújthatjuk, és akik képesek minket jobb emberekké tenni azáltal, hogy önmagukban tükröt tartanak elénk, amiben megláthatjuk azokat a közhelyeket, amiket olyannyira hajlamosak vagyunk elfelejteni.

Veres Dániel