Ukrajna a két világháború között
(Az éhínség 75. évfordulójára)

Bevezető
Mielőtt elkezdenénk a téma kibontását, idézzük emlékezetünkbe az 1917-es oroszországi forradalmat követő ukrajnai történelmi eseményeket. A cári rendszer bukása után öt nappal (1917. 03. 17.) Kijevben megalakult az ideiglenes parlament, az Ukrán Központi Tanács (UKT). Hamarosan Főtitkárság (FT) néven felállt a kormány. Az újjászületett Ukrajna kihirdette az autonómiát (1917. 06. 23.), és az UKT még ez év novemberében kezébe vette a hatalmat (11. 16.), és kikiáltotta az Ukrán Népköztársaságot (UNK, 11. 16.). Szovjet Oroszország kormánya december 16-án elismerte az Ukrán Népköztársaságot, de már december 20-án – az ukrán kormányhoz intézett ultimátumot követően – kezdetét vettei az első agresszió Ukrajna ellen.
1918. január elején az Antant (a Németország és Ausztria ellen szerveződött szövetség) élén álló Franciaország de facto elismerte Ukrajnát (1918. 01. 04.), és Tabuois tábornok személyében képviselőt küldött Kijevbe. Valamivel később, a szovjet-orosz csapatok Kijev felé menetelésének következtében az ukrán kormány tárgyalásokra kényszerült azzal a Németországgal és Ausztriával, amellyel már tárgyalt Breszt-Litovszkban az Antantból kilépő szovjet Oroszország. Ukrajna és az Antant eredménytelen tárgyalásai elhúzódtak, és szuverenitása megőrzése érdekében Ukrajna 1918. január 22-én formálisan kikiáltotta a függetlenséget.
Február 9-én az ukrán kormány aláírta Bresztben a központi hatalmakkal kötött békeszerződést. Még azon a napon megszállták Kijevet a Muravjov parancsnoksága alatt álló szovjet csapatok. A város utcáit elborították a legyilkolt ukránok tetemei, kivégezték a független Ukrajna államigazgatásának tisztségviselőit, az ukrán hadsereg tisztjeit, az ukránul beszélő embereket és a régi, cári adminisztráció tagjait. A véres megtorlás 2-3 napig tartott, minden igazságszolgáltatási felhatalmazás nélkül. D. Dorosenko történész kutatásai szerint azokban a napokban 2-5 ezer embert végeztek ki (Ukrajna története, I. köt., 209. old., Ungvár, 1932).
Muravjov tájékoztatta Moszkvát, hogy a seregei szuronyain a távoli északról hozott szovjethatalmat átadta szovjet Ukrajnának. Ez a kijelentés a hivatalos bizonyítéka annak, hogy a szovjethatalmat az orosz szuronyok kényszerítették Ukrajnára (M. Sztahiv: Az első ukrajnai tanácsköztársaság, Philadelphia, 1956. 118, 188. old.)
Szovjet Oroszország katonái ellenséges magatartást tanúsítottak Ukrajnával szemben. A bolsevik csapatok jelenlétének növekedésével párhuzamosan az orosz-szovjet kormány egyre erőszakosabban fosztotta meg az embereket az élelemtől, gabonától, széntől, stb. Az elkobzott áru Északra, Petrográdba és Moszkvába vándorolt.
Ezzel párhuzamosan a németek és az osztrákok szerették volna Bresztben kikényszeríteni Oroszországból a békeszerződést, ezért támadásba lendültek a keleti fronton, és 1918 márciusában Kijev felszabadult az orosz-szovjet megszállás alól. Szovjet Oroszország másodszor is elismerte az UNK kormányát, a harkovi székhelyű bolsevik „kormányt” pedig Moszkva 1918. április 18-án – Taganrogban – feloszlatta.
A németek nem kapták meg az általuk elvárt élelmiszer mennyiséget, ezért államcsínyt készítettek elő és hozzájárultak az Ukrán Népköztársaság kormányának megbuktatásához. A hatalmat P. Szkoropadszkij hetman vette át, az ország neve pedig Ukrán Állam lett. 1918 decemberében, a köztársaságpártiak felkelését követően Szkoropadszkij hetmant eltávolították a hatalomból. A Direktórium – V. Vinnicsenko, Sz. Petljura, A. Makarenko, F. Svec – vezetésével újjáalakult az UNK kormánya, amelynek élére 1919 februárjának közepén Sz. Petljura került. Vinnicsenko nem rokonszenvezett, sőt ellenséges volt Petljurával, s mivel sikertelenül próbálkozott az Antant követelésére eltávolítani a Direktóriumból a szociáldemokratákat, végül elhagyta a Direktóriumot és Ukrajnát is.
Szovjet Oroszország pedig már 1918 decemberében elindította a második agressziót a független Ukrajna ellen. Moszkva, miután megalakította Harkovban az új „ukrán kormányt”, létrehozott néhány
olyan csapategységet is a saját hadseregén belül, amelyek ukrajnai lakosokból álltak, s ily módon az Ukrán Tanácsköztársaságnak nyújtott „segítségnek” álcázta az agressziót.
Az UNK Direktóriuma folytatta Ukrajna függetlenségének védelmét. 1919. január 22-én, Kijevben közzétették az UNK és a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság egyesüléséről szóló Jegyzőkönyvet. Minden segítség, megfelelő hadfelszerelés, gyógyszerek híján (az Antant blokádot hirdetett Ukrajna ellen, ugyanakkor támogatta az Ukrajna elfoglalására, és onnan Oroszország bolsevik uralom alóli felszabadítására törekvő Gyenyikin seregét) az egyesített ukrán hadsereg vereséget szenvedett, és 1919 őszén kénytelen volt áttérni a partizánharcra. Az 1920 áprilisában Lengyelországgal kötött megállapodás és a Kijev ellen indított közös, ukrán-lengyel hadjárat sem vezetett eredményre, és az Ukrán Nemzeti Hadsereg (UNH) 1920. november 22-én elhagyta Ukrajnát. A csapatokat leszerelték, a katonákat a lengyel állam különböző területeire internálták.
1920-ban, a felszabadító háborút követően Ukrajna négy állam – szovjet Oroszország, Lengyelország, Románia és Csehszlovákia – fennhatósága alá került.
A szovjet fennhatóság alá került országrész területén megalakul az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, amelyet 1922 végén csatlakoztatnak az akkor formálódó Szovjetunióhoz. A Szovjetunió létrejöttét az az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt (bolsevik) kezdeményezte, amely később Összoroszországi Kommunista (bolsevik) Pártnak nevezte magát. 1922-ben e párt nemzetiségi összetétele a következő volt: 82% orosz, 15% egyéb nemzetiség és alig 3% ukrán (A Szovjetunió és Ukrajna megalakulása, kézirat, 6. old., 1988).
A függetlenségért harcoló ukrán nemzeti kormány állami és nemzetiségi politikáját talán a leghitelesebben az utolsó kormányfő írásai tükrözik. Szimon Petljura az ukrán nép szabadságának szószólója volt, hosszú évekig vezette az ország függetlenségéért és szuverenitásáért folytatott küzdelmet. Álláspontja és nézetei lényegretörők voltak, soha sem követték a politikai divat változásait, olyan következetesek, mint amilyen következetesek az ukrán nemzet érdekei.
A következőket írta:
„Számunkra nincs különbség a cári és a jelenlegi kommunista Oroszország között, mert mindkét rendszer csupán a moszkvai despotizmus és imperializmus eltérő megnyilvánulása. Az ukrán államiság eszméjét nem lehet a föderáció, konföderáció szűk keretei közé szorítani, még kevésbé képzelhető el az autonómia akár Oroszország, akár bárki más viszonylatában”.
Ami pedig az USZSZK Szovjetunióhoz történő csatlakozását illeti, Szimon Petljura így ír:
„Az USZSZK és Oroszország föderációját, később pedig az USZSZK belépését a Szovjetunióba már csak azért is könnyű lenne tető alá hozni, mert a vonatkozó határozatokat jóváhagyó „szuverén intézmény” 9/10 orosz vagy eloroszosodott emberekből áll. Ez az intézmény hatéves kormányzása alatt az maradt, ami volt 1918-ban, azaz orosz. „Ukránnak és nemzetinek” nevezni ezt az intézmény – nyilvánvaló hazugság…” (Szimon Petljura: Cikkek, levelek, dokumentumok. I. kötet, 344, 382. old. New York, 1956.)
Ez volt és maradt az ország nyugati részén és a nyugati világban élő ukrán történészek véleménye.
K. Kononenko közgazdász írta a következőket: „A bolsevikok mindig azt állították, hogy a cári birodalomban Ukrajna gyarmat volt, és kiemelték azt a szerepet, amit az ország a birodalom – Oroszország – gazdaságában játszott. És egyébként hasonló sors várt rá a jövőben is, bármennyit beszéltek is a gyarmati sorból való felszabadulásáról. A „fehérből vörösbe” váltó birodalom semmit sem változtatott a helyzeten, sőt elmélyítette a kiszolgáltatottságot. A bolsevizmus lényegének elemzése során helyes következtetésre jut Ny. Bergyajev orosz filozófus: „… a bolsevizmus az orosz birodalmi tudat, az orosz imperializmus harmadik megnyilvánulása. Az első megnyilvánulás a moszkvai cári hatalom, a második I. Péter impériuma volt”. (Ny. Bergyajev: Az orosz kommunizmus története és értelme, 99. old. Párizs, 1955; K. Kononenko: Gyarmatosító kizsákmányolás – a szovjet iparosítás alapja. Prolog Kiadó, Társadalompolitikai Könyvtár, IX. rész, 9. old. München, 1960.)
Tény, hogy az ukrán néptömegek nem támogatták a szovjethatalmat, bár egyes kortárs ukrajnai szerzők megkísérlik ennek az ellenkezőjét bizonyítani.
Ahhoz, hogy megértsük, mi is történt Ukrajnában a szovjet megszállás alatt a 20-as, 30-as években, s megismerjük ezen cselekedetek lényegét és jelentőségét, egységes egészként kell górcső alá vennünk az összes eseményt az ukrán függetlenség elbukásától egészen a második világháborúig, mert szorosan összefüggenek, és megbonthatatlan egységet képeznek. Annál is inkább, mert mindezen cselekedetek együtt és külön-külön sem vizsgálhatók az ukrán-orosz politikai kapcsolatok szemrevételezése nélkül, Ukrajna Oroszország általi megszállásának ténye és anélkül, hogy áttekintenénk, milyen terveket dédelgetett a megszálló Ukrajna megszelídítésére, mondjuk ki nyíltan: rejtett vagy nyilvánvaló gyarmatosítására vonatkozóan.
Amikor egy-egy cselekményt egymagában, Ukrajna megszállására vonatkozó más tényektől elszigetelten vizsgálunk, nyilvánvalóan hamis következtetésekre, az adott cselekmény hamis megvilágítására jutunk. Akkor a „kuláktalanítás” – ahogy ötletesen elnevezték az akciót a bolsevikok – nem egyéb szociális küzdelemnél, osztályharcnál, a szegények harcánál a gazdagok ellen. A valóságban azonban nincs így.
A két világháború közötti időszak ukrajnai eseményei közül egy sem volt csupán szociális jellegű, és más politikai helyzetben nem történtek volna meg.
1920-ban Ukrajna (a nyugati területek kivételével) orosz-bolsevik megszállás alá került. A megszállás végrehajtása során felhasználtak bizonyos ukrán köröket, hogy azt a látszatot keltsék, hogy Ukrajna önként lett szovjet, s Oroszország csak segítette megszabadulni az országot a Direktórium polgári kormányától, azaz az ukrán nemzeti kormánytól („az idősebb testvér segítsége”).
Ukrajna Oroszország általi megszállásának valódi célja messze túlmutatott a „szocializmus” és a „proletárforradalom” megvalósításának keretein. Az orosz kommunista kormány volt annyira realista, hogy felismerje: Ukrajna kincsei nélkül képtelen fennmaradni. Sztálin már 1920 októberében megfogalmazta a Pravdában a moszkvai vezetés álláspontját arra vonatkozóan, hogy „Közép-Oroszország, a világforradalom” éltető tüze csak rövid ideig képes létezni „a nyersanyagokban, energiahordozókban és mezőgazdasági termékekben gazdag peremvidékek” támogatása nélkül (Pravda, 1920. október 20. J. Sztálin: A marxizmus és a nemzetiségi és gyarmati kérdés. Francia nyelven. 98. old. Párizs, 1953).
1922-ben, az akkori (első) ukrajnai éhínségről szóló dokumentáció közzétételekor írja Iván Heraszimovics: „Amint az orosz vörös hadsereg elfoglalta egész Ukrajnát, mint szög a zsákból, úgy bújt elő a bolsevik invázió igazi oka. Már úgy 1920. február közepén, a moszkvai végrehajtó bizottság ülésén elhangzott Lenin szájából, hogy a lehető legtöbb élelmiszert el kell hozni Ukrajnából a központba. Ezzel egy időben a bolsevik újságok kórusban hangoztatták, hogy Ukrajnában felmérhetetlen mennyiségű gabonatartalékok vannak… Minden gabona a központé!…” (Iván Heraszimovics: Éhínség Ukrajnában. Az ukrán nyelv könyvtára, 31. rész, 37. old. Berlin, 1922.)
„A bolsevikok rekvirálják a lovakat, a jószágot, szalonnát, tojást, tyúkokat, sertéseket, birkákat, ruhaféléket, szöveteket, vásznakat, ingeket, lepedőket, stb.”
„A Moszkvai Izvesztyija című napilap1920. október 1-jei számában a következőképpen számol be az egyes ukrajnai kormányzóságokban végrehajtott gabona-begyűjtés mennyiségi adatairól: Podolban 6 millió pud, Herszon vidékén 7 millió, Kijev környékén 3 millió, Poltava térségében 4 millió pud gabonát gyűjtöttek be. Ezen felül naponta szállítottak el Ukrajnából „csak” 10 vagon cukrot, következésképp a jelzett időhatárok közt „csupán” 4. 5 millió pud cukrot vittek ki Oroszországba.
Hasonló módszerekkel zajlott Ukrajna kirablása a továbbiakban is. Mindezek ellenére, tekintettel a „belső frontra” és a „bandákra”, 1920-ban a tervezett mennyiségnek mindössze a 19. 69% sikerült begyűjteni Ukrajnában…” (uo. 52-53. old.)

Ukrajna ellenállt
M. Popov kommunista történész írta meg, hogy a Direktórium, azaz az ukrán nemzeti kormány bukása után „nemzetiségi gyökerű” szakadás következett a kommunista párt, a szovjet apparátus és az ukrán parasztság között, minek következtében a szovjethatalom közvetlen konfliktusba került az ukrán falusi népességgel. (l. Iván Majsztrenko: Az Ukrán Kommunista Párt története. Szucsasznyiszty
(Jelenkor), 62. old. München. 1979.) Tekintettel arra, hogy Ukrajna lakosságának 80% falun élt, bizton állíthatjuk, hogy a hatalom magával az ukrán néppel került konfliktusba. Oroszországban soha nem látott méretű parasztfelkelések törtek ki Ukrajna-szerte.
Szovjet adatok szerint a NEP elindulásának időpontjában legalább 40 ezer szervezett felkelő volt Ukrajnában. 1920-21-ben a vörös hadsereg 43 ágyút, 1812 golyószórót, 31788 puskát gyűjtött be a felkelőktől. (Komunyiszt, Harkov, 1923. 02. 11. Idézet Iván Majsztrenko: Az Ukrán Kommunista Párt története, 86. old.)
Más forrásokból tudjuk, hogy 1920-ban Kijev térségében 168, Poltava vidékén 267 bolsevik-ellenes megmozdulás volt. (l. M. Maszjukevics: A vörös imperializmus és Ukrajna. A berlini Ukrán Tudományos Intézet hírlevelei, 1936. december.) A „felkelés” kifejezést értelmezhetjük szokványos helyi parasztlázadásoknak csakúgy, mint nagyobb létszámú felkelő csoportok akcióinak. A valóságban akkoriban minden ukrajnai falu elutasította az új hatalmat, az idegen – orosz – kommunista berendezkedést és erőszakos beszolgáltatásokat. Egyes felkelő csoportok bizonyos ukrajnai peremvidékeken egészen 1925-ig tevékenykedtek. Elszigetelt zendülések és helyi felkelések egészen a nagy éhínségig előfordultak.
A bolsevik Oroszország kegyetlen politikát folytatott Ukrajna ellen, s nem csupán azért, hogy megtörje, hanem azért is, hogy elvehesse minden vagyonát, elsősorban a gabonát.
Kun Béla, az Ukrajnában tevékenykedő különleges egységeket irányító egyik kommunista vezér a következőképpen írja le, hogyan zajlott a gabona begyűjtése 1921-ben: „Sohasem tárgyaltam a lázadókkal. Megérkeztem a járásba – amely ahelyett, hogy beletörődött volna a beszolgáltatásba, fegyvert fogott – és parancsot adtam, hogy vegyék körül a falut mesterlövészekkel. Azután felgyújtottuk a házakat, és aki nem akart bennégni, golyóink céltáblájává vált”. (Ezt mondta Kun Béla 1921. augusztus 9-én, a Kremlben Maurice Laporte francia kommunistának. Maurice Laporte: Les mystéres du Kremlin, deuxiéme édition, La Reaissance moderne, 183-184. old. Párizs, 1928.)
Nyilvánvaló, hogy az ukrán lakosság úgy harcolt, ahogy tudott. 1921-ben, a déli megyéket sújtó aszály és a kérlelhetetlen beszolgáltatások következtében kezdetét vette az 1923-ig tartó éhínség. Moszkva nem titkolta az éhínséget, de több külföldi is utalt arra, hogy a segítséget az Ukrajnán kívüli, úgyszintén éhínséggel küzdő térségekre koncentrálta, minek következtében Ukrajnában több mint egymillió ember halt szörnyű éhhalált.
Az éhínség, csakúgy, mint a megszálló hatalom más megtorló intézkedései nem tudták megtörni az ukránok ellenállását. A parasztok nem akartak lemondani a földjeikről és belépni a kolhozba. Megszerveződött az ellenállás. Az azonos módon gondolkodók titkos köröket alkottak. Itt és most nem bontjuk ki ezt a témát, csak annyit jegyeznék meg, hogy a 20-as években szovjet Oroszországnak még nem sikerült „alázatos nyájjá” szelídíteni az ukránokat. Olyanokká, akik nem szívesen szervezkednek, nem harcolnak, és nem helyezkednek szembe a hatalommal. Bár néhányan azt állítják, hogy a szovjetellenes szervezeteket nem is az ukránok hozták létre, hanem provokációs célzattal a szovjet megtorló „szervek”, hogy kiemelhessék az un. „szovjetellenes elemeket”. Tulajdonképpen ez a taktika is elképzelhető szovjet részről.
1924 és 1926 között aktivizálódott az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párton belüli belső ellenzék. Tevékenységük az orosz kommunisták Ukrajna elleni központosító intézkedései és politikája ellen irányult. Az ellenzék vezetője O. Sumszkij volt. Ő és hívei pozitív követeléseket támasztottak Ukrajna önállósulása irányában, többek közt azt szerették volna, hogy az ukrán kommunista párt olyan legyen Ukrajna számára, mint az orosz Oroszország számára, azaz legyen ukrán párt. (Vasyl Hryschko: Experience with Russia, 97. old. New York UCCA; Ukrainian Holocost of 1933.)
Tehát, az UK (b) P egyes tagjai „sokszor kanyargós ösvényeken jutottak el oda, hogy az ukrán függetlenség védelmezőivé váljanak a moszkvai központtal szemben”. (Miroszláv Prokop: Ukrajna és Moszkva Ukrajna-politikája. I. rész. A második világháborút megelőző időszak. 23. old. Szucsaszna Ukrajina (Jelenkori Ukrajna) Kiadó, München, 1956.)
Idézzük emlékezetünkbe M. Hviljovij felhívását, amelyben arra szólít, hogy forduljanak el Moszkvától és forduljanak Európa felé, mert „Európa sok évszázados tapasztalattal rendelkezik… Európa egy hatalmas civilizáció… melyet nem nélkülözhetnek az ázsiai reneszánsz első hírnökei…”
Gondolatok az ár ellen című pamfletjében merészen a következőket írja a hivatalos Ukrajnáról: „Ez az ország a rabszolga lélektan klasszikus megtestesítője… Értelmiségünk el sem tudja képzelni a létet orosz dirigálás nélkül… Sehogy sem képes felfogni, hogy a nemzet csak akkor fogalmazhatja meg önmagát kulturálisan, ha rálel a fejlődés saját útjára…” (Az ukrajnai kommunizmus dokumentumai. 115-116. old.)
Mikola Kulis drámaíró darabjaiban bírálta a fennálló rendszert és felszínre hozta a „hegyen túli kommuna” megfoghatatlanságát. Az író Hviljovij, az „El Moszkvától, arccal Európa felé” jelszó szerzője úgy vélte, hogy Európa – akármilyen legyen is – közelebb áll az ukránokhoz, mint a „toprongyos” Moszkva. Bár Hviljovij Sumszkijnál tovább ment, Ukrajna függetlenségét mégis „proletár” szociális alapon, kommunista tartalommal és szövetségi rendszerben végbemenő nemzeti újjászületés révén képzelte el.
Moszkva nagy veszélyt látott ezekben a gondolatokban. Kaganovicsnak és az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága tagjainak írt, 1926. április 26-ai keltezésű levelében Sztálin csodálkozását fejezi ki: „Akkor, amikor az egész Nyugat-európai proletár osztály és kommunista pártjaik teli vannak szeretettel Moszkva, a nemzetközi forradalmi mozgalom védőbástyája iránt, akkor, amikor a Nyugat-európai proletariátus áhítattal tekint a Moszkva felett lengő vörös zászlóra, akkor az ukrán kommunista Hviljovijnak nincs semmi pozitív mondanivalója Moszkvának, csak arra képes, hogy a Moszkvától való minél gyorsabb eltávolodásra szólítsa híveit”. (J. Sztálin művei. 8. kötet, 149-154. old. Jurij Lavrinyenko: Kivégzett újjászületés. Instytut Literacki, Paris, 1959.)
A tudományos területen is folyt a küzdelem. A teljesség igénye nélkül is érdemes megemlíteni, hogy 1929-ben hagyták jóvá az új ukrán helyesírást, az un. akadémiai helyesírást, amelyet a nyugati területeken és az emigrációban őriztek meg. Most Ukrajnában – ritka kivétellel – nem alkalmazzák ezt a helyesírást, mert az orosz-szovjet hatalom által az ukránokra kényszerített helyesírás van érvényben, amelynek célja az volt, hogy erőszakosan közelítse egymáshoz az ukrán és az orosz nyelvet. Arra a kérdésre, miért használják ma Ukrajnában ezt a helyesírást, a következő a válasz: „így szoktuk meg”.

Az ukránokat a megszokások népévé tették.
Moszkva bűnbánatra kötelezte az ukrán kommunistákat, majd ezt követően megkezdődtek a megtorlások az ukrán értelmiségi elit és összességében a nemzeti értelmiség ellen.
Az 1923-ban meghirdetett ukránosítás, amely igazán 1926 és 1928 között bontakozott ki, bizonyos mértékben hozzájárult a nemzeti szellem élénküléséhez és az ukrán újjászületéshez. A kijevi utcákon felhangzott az ukrán beszéd, ami nagyon meglepte az oroszokat, akik tiltakoztak, ha nem oroszul, hanem ukránul szóltak hozzájuk.
1926-ban a moszkvai Bolsevik című folyóiratban J. Larin (Lurie), az orosz kommunista párt egyik ismert személyisége idéz egy Ukrajnában dolgozó orosz leveléből, aki a következőket írta:
„Tizenöt évnyi ukrajnai tartózkodásom során számos ukrajnai pártszervezetnek voltam a tagja, s most egyszeriben kezdték nem érteni a beszámolókat, újságokat, stb.… Vajon ez lenne a lenini nemzetiségi politika?”
Larin nemmel válaszolt. Véleménye szerint az Ukrajnában élő, de nem ukrán személyeknek csupán „megismerkedniük” kell az ukrán nyelvvel, de nem kell megtanulniuk.
Ezek a szavak több mint 80 év elteltével a jelenlegi, immáron független Ukrajnában tapasztalható nyelvi állapotokat idézik. Meglepő, hogy senki sem akar ezen változtatni.
M. Volobujev közgazdász és hívei arra a következtetésre jutottak, hogy ha az ukrán gazdaság a múlthoz hasonlóan kizsákmányolást tapasztal, akkor semmi értelme bennmaradnia a szovjet föderációban. (V. A. Gyacsenko, F. I. Losz, V. I. Szpickij: Az Ukrán SZSZK története, 314. old. Kijev, 1965.) A valóságos helyzet az volt – húzta alá a közgazdász Kononenko – hogy minden lehetséges úton és módon kivitték a nemzeti jövedelmet Oroszországba. Moszkva csökkentett összegekkel finanszírozta Ukrajnát, eközben kivitte a teljes költségvetési többletet. 1923-ban, aranyban számolva ez a többlet elérte a 36 millió rubelt, a rákövetkező három évben pedig a 113, 135 és 166 milliót. (Reinhold: A Szovjetunió állami költségvetésének növekedése. A Szovjetunió pénzügyi tájékoztatója, 1926. 4. szám; K. Kononenko: Gyarmatosító kizsákmányolás. 11. old.)
Számos ember nemzeti gondolkodásmódjáról tanúskodik több szovjet dokumentum is. H. Petrovszkij, az UK (b) P KB és a harkovi kormány tagja, a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának elnökhelyettese és az KVB elnöke, a szegényparasztok ukrajnai Központi Bizottságának elnöke 1928 júliusában, a szegényparasztok Ukrajnai Központi Bizottságának ülésén bejelentette:
„Elvtársak, nemrég kaptam néhány névtelen levelet „őszinte ukránoktól”, amelyekben kegyetlenül szidnak engem, Csubarj, Kaganovics és más elvtársakat, a proletariátust és a parasztságot sújtó nélkülözésért és nyomorért. Ezekben a levelekben követelik, hogy válasszuk le Ukrajnát Moszkváról, szervezzük meg a polgári irányítású „független Ukrajnát”. A leveleket a „hajdinavető” írta alá. Mint láthatják, ennek a „hajdinavetőnek”’ a gondolatai egybecsengenek az angol imperialista burzsoázia gondolataival, amely szintén követeli a „független Ukrajnát”. Valószínűleg nem egy ilyen „hajdinavető” végez romboló tevékenységet, hogy kedvében járjon az angol, lengyel és más imperialistáknak, hogy romba dönthessék a Szovjetuniót és Ukrajnát”. (Komunyiszt, 1928. 07. 17. 164. rész. Idézet a Trizub 33. számának 22. oldaláról. 1928. augusztus 12.)
Más sajtóközlemények az ukrajnai partizánharc aktivizálódásáról adnak hírt. 1928 tavaszán például a proszkurovi körzetben a vörös hadsereg egységei harcba keveredtek Dobrohorszkij felkelőivel, és a csatában Dobrohorszkij is odaveszett. A bolsevikok 22 lázadót ejtettek foglyul. Dobrohorszkij osztaga 1921-től tevékenykedett. Tulcsin körzetben a milícia a Rjabokiny és Baranovszkij parancsnoksága alatt álló partizánokkal harcolt. Ugyancsak ebben a körzetben egy másik felkelő osztag is harcba keveredett és hét tagja fogságba esett. A szovjet kormány tájékoztatása szerint Bergyicsev térségében két felkelő osztag harcolt: Vaszilcsenko 30 főből álló osztaga és Kulis öt partizánból álló csapata. Partizánosztagok harcoltak még Katerinoszláv és Bila Cerkva térségében. (Trizub, 33. szám, 24. old. 1928. augusztus 26. Párizs )

Volodimir Koszik, a történettudományok doktora, a Lvovi Iván Franko Nemzeti Egyetem professzora
(Folytatjuk)