|
|
|
| vissza a főoldalra | |
|
AZ 1932-1933-AS ÉHÍNSÉG Az ukrán nép tragédiájának nagysága és következményei
Az ukrajnai éhínség jól átgondolt akció volt. Erre szolgáltatnak bizonyítékot azok a politikai döntések, amelyek megtiltották az éhínség beismerését, és nem engedték be Ukrajnába a nyugati gabona-segélyt. A nyugati ukrán emigráció óriási erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ráirányítsa az érintett kormányok figyelmét az 1932-1933-as ukrajnai éhínségre. A washingtoni külügyminisztérium levéltárában rengeteg az olyan a folyamodvány, amelyekben a levélírók kérik a kormányt, hogy lépjen közbe és védje meg az ukrán népet. 1933 júliusában, Lvovban (akkor Lengyelország) megalakult az Ukrán Központi Segélyezési Bizottság, amely a nagy Ukrajnába küldött élelmiszer csomagokkal nyújtott illegális segítséget a szenvedőknek. Kísérletet tettek egy, humanitárius segítségnyújtással megbízott, nemzetközi koordinációs bizottság létrehozására is Unitzer bíboros, bécsi érsek vezetésével. A Bizottság megkeresésére a Vöröskereszt azt válaszolta, hogy az érintett ország hozzájárulása nélkül nem tehet semmit. Amerikai és kanadai ukrán szervezetek képviselői az Egyesült Államok akkori elnökét is kérték, hogy segítsen az ukrajnai éhezőkön, de érdemi választ nem kaptak. Az amerikai kormány úgy tett, mintha semmit sem tudna az éheztetéssel végrehajtott népirtásról. Megdöbbentő, hogy a legszörnyűbb éhínség idején (1933) az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolatot létesített a Szovjetunióval, mi több, egy kereskedelmi szerződést is aláírtak. Voltak olyanok is, akik szándékosan titkolták el a nyilvánosság elől az éhínséget. Walter Duranti (Névátírást ellenőrizni!) a New York Times moszkvai tudósítója teljesen tisztában volt az ukrajnai történésekkel. Cikkeiben azonban egy szóval sem tett említést a tragédiáról, mert nem akart kegyvesztetté válni a szovjet kormány szemében. Bejáratos volt a birodalom mindegyik moszkvai vörös vezéréhez. Az 1932-1933-as éhínség szemtanújaként Duranti (!?) félrevezette az egész világot, amikor ezt írta: “Nem igaz! Nincs és nem is volt éhínség!” Bármily meglepő, éppen ekkor kapta meg a Pulitzer-díjat “semleges és tartalmas oroszországi riportjaiért.” De voltak bátor tudósítók is: Chamberlain, Loyons, Maggeridge, Garry Johns (Neveket ellenőrizni!). Az 1932-1933-as éhínségről szóló tudósításaik és beszámolóik híven tájékoztatták a nyugati világot. Johns, Lloyd George egykori személyi titkára 1933 márciusában 40 mérföldet tett meg falutól faluig Harkov környékén. Az ott látottakról Berlinben számolt be a sajtó képviselőinek: “Emberek ezrei haltak meg és milliókat fenyeget éhhalál.”A Szovjetunióban, 1988-1989-ben nyilvánosságra hozott hivatalos iratok majd’ mindegyikében felbukkannak az ukrán nép tragédiájának gyökerei. Különféle levéltárakban, de leginkább a belügyiekben őrzik a parasztok leveleit, panaszait. Az emberek a legmagasabb szinten keresték a védelmet, a segítséget és az igazságot. Írtak a kollektivizálásról, a kuláktalanításról, a gabona- és hús-beszolgáltatásról, a kitelepítésekről és a családok éhezéséről. “A kolhozunkat sújtó rettenetes élelmiszer-hiány következtében naponta dől ki a sorból (azaz meghal) 8-10 kolhoztag. Kérjük, találjon módot valamilyen élelmiszer-segélyre… Most 20 családunk fekszik felpuffadva. Rossz a helyzet a bölcsődékben, a családok elhagyják gyermekeiket. Kérjük, válaszoljanak, hogy számíthatunk-e a járás segítségére.” (Részlet a Harkov területi Olekszandrivka falu Szocialista táj kolhoza elnökének leveléből.) Az éhezőket az éhínség szinte teljes időtartamára magukra hagyták, nem kaptak semmilyen külső segítséget. Csak 1933 tavaszán érkezett a térségbe egy minimális segítség. Az élelmiszert úgy osztották el, hogy a járásokat – az éhínség nagyságától függően – csoportokra bontották: súlyos, különösen súlyos és segítségre szoruló. A jelentéktelen mennyiségű élelmiszer természetesen nem változtatott érdemben a kialakult helyzeten, következésképpen az emberek továbbra is tömegével haltak meg. Csak 1933 őszén, az új termés betakarítását követően enyhítettek érdemben a beszolgáltatási présen, s ekkor már nem pusztultak tömegével az emberek és a falvak is kezdtek magukhoz térni. A szovjet rendszer tagadta az éhínség tényét. 1937-ben népszámlálást tartottak a Szovjetunióban, amely az előző (1926) népszámlálás adataihoz viszonyítottan hatalmas demográfiai veszteségeket mutatott ki Ukrajnában. Sztálin utasítást adott a népszámlálási anyag titkosítására, és a számlálóbiztosok kivégzésére. A közelmúltban nyilvánosságra hozott 1937-es népszámlálási adatok szerint 1931 és 1937 között az Ukrán SZSZK lakossága 3 millióval csökkent. Az sem zárható ki, hogy a helyi közigazgatási intézmények – az éhínség idején elég elterjedt gyakorlat szerint – meghamisították az adatokat. Az 1932-1933-as éhínség elhallgatásának hosszú évtizedei alatt többé-kevésbé pontos számadatokhoz jutottunk a népirtás áldozatainak számát illetően egyes falvak és járások vonatkozásában. Vannak olyan adatok, amelyek szerint egy falu 700 lakosából mindössze hárman maradtak életben. Robert Conquest számításai szerint 1932-33-ban, Ukrajnában 5 millió ember halt éhen. Egyes orosz statisztikusok a havi halálozási átlag alapján állítják, hogy 1932 szeptembere és 1934 februárja között az Ukrán SZSZK-ban 2 millió ember halt meg. Ez a számadat joggal nevezhető alulbecsültnek. Az újabb kutatásokra alapozott számítások azt tanúsítják, hogy az ukrajnai éhínség áldozatainak száma elérheti a 7 milliót. Az 1932-33-as éhínség az ukránok nemzeti tragédiája. Nem lehet nem egyetérteni Bohdan Kravcsenkóval, aki a következőket írta: “Ebben az évtizedben (a 30 években) az ukránok legnagyobb vívmánya, hogy túlélték.” A nyilvánvaló emberveszteségen és a hatalmas erkölcsi csapáson kívül az éhínség helyrehozhatatlan károkat okozott az ukránok nemzeti létének. Gyakorlatilag megsemmisítette a gazdag népi hagyományokkal rendelkező régi ukrán falut. A helyébe a kolhozfalu lépett. Amelyik többé már nem lázadt a szovjethatalom ellen. Az 1932-33-as éhínség jó néhány nemzedék életére kiterjedően beoltotta a falusi emberekbe a szociális félelmeket, a politikai apátiát és passzivitást. Az éhínség megtörte az ukrán nemzeti elit nemzedéki folyamatosságát. Az éhínség megállította Kelet- és Dél-Ukrajna városainak “ukránosodását”, mert a lakosság pótlása túlnyomó rész oroszországi bevándorlás révén valósult meg. Az éhínség következményei egészen a Szovjetunió felbomlásáig kitapinthatóak voltak: a fiatalok elmenekültek a falvakból, Ukrajna térképéről ezer település tűnt el. Az ukrán parasztember már nem tisztelte a közösségi tulajdont, minek következtében alacsony volt a munka termelékenysége. Az állam – éljen bármilyen törvények és gyakorlat szerint – nem egy részeg ember, aki öntudatlanul, kikapcsolt aggyal felemeli a kezét és embert öl. Az 1932-33-as ukrajnai leszámolás esetében machiavellista módon kitervelték a gyilkosság minden egyes mozzanatát. HARTYÁNYI Jaroszlava |
|
| vissza a főoldalra | |
“1933-ban, a faluban 600
ember halt meg, a porták többségének volt halottja. Volt, akit koporsóban
temettek el, de másoknak még ez sem jutott. A termés jó volt, de a portákat
járták a különleges gabonabegyűjtő brigádok, és botjaikkal minden feltúrtak a
gabona után kutatva. Én a kemencén feküdtem, és alattam volt a kenyérnek való.
Lekergettek a kemencéről és elvették a gabonát. Az emberek minden megettek, hogy
túléljék: ledarálták a kukoricacsutkát, akácvirágból főztek levest, megették a
tavalyról maradt rothadt krumplit”. (Egy szemtanú visszaemlékezéseiből.)