A bánat és a fájdalom évei
 Natália Mikitivna Nidzelszka 1920-ban született a Hmelnyickij megyei
kraszili járásbeli Pilipi faluban. Az édesapja volt a falu egyetlen
kovácsmestere. Édesanyja a háztartást vezette. A kollektivizálást
megelőzően a családnak volt egy konyhakertje a ház mellett és mintegy 2 ha
szántója. A kollektivizálás kezdetekor a faluban létrejött az un. SZOZ (a
földek közös megművelésére szerveződött gazdaság). A hatalom
kényszerítette a parasztokat, hogy beadják a közösbe a gabonát, a
felszereléseket és a földet. Natália apja bevitte a közösbe a kovácsműhely
teljes felszerelését, a mezőgazdasági eszközeit, valamint a
gabonaszárítóját. A parasztoknak azt ígérték, hogy bevitt értékeiket
kifizetik nekik.
– Apámnak, de nemcsak neki, azt ajánlották, hogy adja be a közösbe
tenyésztehenét is, mert a járásnak nagy szüksége van ilyen jószágokra.
Anyám zokogott, mert a tehénke – a Szarka – nagyon szép volt. Anyámnak és
apámnak azt mondták, hogy nem kell siratni a tehénkét, mert szép pénzt
kapnak érte, és az ilyen jó fajtájú jószágot tenyésztésbe kell fogni. Apám
elhitte, amit mondtak és odaadta a tehenet az államnak. A kapott pénz
viszont talán csak tizede volt a tehén valódi értékének…
A gabonát akkoriban nemcsak azoktól vették el, akik beléptek a közösbe,
hanem a magángazdáktól is. A létfenntartási eszközeiktől megfosztott
parasztok az éhhalál küszöbére kerültek.
– Amikor az emberek látták, hogy valamelyik háznak füstöl a kéménye, futva
igyekeztek arra a portára, hogy egy kevéske darát, vagy ahogy ma
mondanánk, leveskét kapjanak. Anyám akkoriban nem a tűzhelyen főzte nekünk
a híg löttyöt, hanem a petróleumfőzőn, nehogy mások meglássák a kéményből
felszálló füstöt.
A SZOZ-ban a vetőmagot őrök vigyázták az éhező emberektől. Egy egész
csapat, puskákkal felfegyverzett őr. Vetéskor Natália apja „etette” a
vetőgépet, és a tartályból kirázott egy kevéske szemet, amit titokban
hazavitt, hogy legyen mit enni adni a gyerekeknek. A felesége kimosta a
gyomirtó vegyszerekkel kezelt vetőmagot, megszárította és ledarálta.
– Egy idő múlva kaptunk egy kevéske pénzt beszolgáltatott javainkért, amit
saját szerény megtakarításunkból kiegészítettünk, és vettünk egy kis öreg,
napi másfél-két liter tejet adó tehénkét. A mi Szarkánk egy fejésre 10
litert adott. Anya ezzel a tejjel fehérítette a daralevest. A bátyán
békászásra fogta a kisebb gyerekeket. Agyoncsapták a békákat, aztán
valahol a bokrok között, szabad tűzön megsütötték és megették a zsákmányt.
Más gyerekektől is átvettek ötleteket. A kissrácok botból íjat
fabrikáltak, és csöndben lesben állva, madarakra vadásztak. Mindegy mire,
csak hús legyen…
A SZOZ után az embereket a kolhozokba kényszerítették. A férfiak
ösztönösen kezdtek tiltakozni, mert úgy hallották, hogy a közösben az
asszonyok is közösek lesznek, úgy, mint az emberi civilizáció hajnalán.
Aztán a kraszili járási központból megérkeztek a megbízottak, akik az
immár önkéntes kollektivizálást lebonyolították, megcáfolva a fenti
híreszteléseket.
– A földeken dolgozó újsütetű kolhoztagok valamilyen híg löttyöt és egy
gyufásdoboz nagyságú kenyérdarabkát kaptak ebédre. Az embereknek ilyen
„élelmezéssel” kellett dolgozni a mezőn hajnaltól napestig. Odahaza az
öregek és a gyerekek felpuffadtak az éhségtől és meghaltak…
Kislánykoromból emlékszem arra, hogy hallottam egy öregasszony jajszavát:
„Jaj, jóemberek, adjatok egy darabka kenyeret!” Úgy egy óra hosszat
jajgatott, aztán meghalt.
Néhány fiatal parasztember, hogy eltarthassa a családját, elment
Szibériába fát vágni. Az állam jó pénzért szállította külföldre a
kitermelt faanyagot. A munkásoknak viszont keserves kopejkákat fizettek,
tekintet nélkül a nehéz munkára.
– A falunkban az egyik fiatal gazdának felesége és két kislánya volt. A
férfi elment favágónak Szibériába. Szegény asszony pedig nem jutott
semmilyen élelemhez, és… megette a gyermekeit. Ez színtiszta igazság.
Amikor megkérdezték tőle: „Nágya, hogy etted meg őket? Milyen az
emberhús?”, így válaszolt: „Olyan jó, édes…” Túlélési ösztöne erősebb volt
az anyai ösztönnél. Az ukrán föld olyan termékeny, hogy annyi gabonát
vethettek volna, amivel nemhogy az éhínséget elkerülhették volna, hanem
más államoknak is jutott volna belőle. Kérdezem, ki kényszerítette rá az
embereket ezekre a szörnyűségekre?
Nagyapám akkoriban a fiatalabb nagybátyámnál élt. Anyán hordta a másik
faluba a nagypapának a kevéske darát és a tejet. Többet nem vehetett el
éhező gyerekeitől. A sógornője viszont nem törődött az öreggel, csak a
saját gyermekeiről gondoskodott.
Előfordult, hogy Natália édesanyja más öregeknek is adott egy kis tejet,
mert mást nem adhatott a szerencsétleneknek. Aztán az éhségtől a saját
gyermekei is kezdtek felfúvódni: Natalka és kishúga. A fiúkat még
úgy-ahogy ellátták, a lányoknak azonban nem sok jutott. Akkoriban egy
bizottság érkezett a járástól, hogy valamiféle segítséget adjon a falusi
gyerekeknek.
– Anyánk kézen fogott engem és a kishúgomat, és elvitt a vizsgálatot végző
orvoshoz. Megmutatta a lábainkat. Az orvos így szólt: „A többi gyerek
adagjából csípjen le többet ezeknek a kislányoknak, különben elveszíti
őket.”. Anyám megkurtította a fiuk leves-adagját és titokban nekünk adta,
mert a fiuk a béka- és madár-vadászat révén mégiscsak hozzájutottak
húshoz. Apám már alig vonszolta magát, neki is kezdtek dagadni a lábai,
hiszen nagyon nehéz munkát végzett a falusi kovácsműhelyben és alig evett.
Fájt a tüdeje is, tele volt korommal, tehát nemcsak éhezett, hanem beteg
is volt. Nem is tudott sokat dolgozni odahaza és a kovácsműhelyben is.
– Natália asszony, emlékszik-e, mekkora falu volt az Önöké?
– Kicsi, úgy másfélezer lelkes. A falu szélén laktunk. Később apám vett
egy házat a kovácsműhely számára.
– A faluban volt konyhakertjük?
– Egy nagyon kicsi, de volt még 2 hektár körüli szántónk.
– Ebből a földből már valahogy el lehetett tartani a családot?
– Igen, mert apán a kovácsműhelyben is dolgozott. Még a SZOZ idején is
hozzá hordták javítani a szerszámokat.
– Az éhínség előtt bőségesen táplálkoztak?
– Hát, nem is tudom, olyan közepesen: hol borscsot, hol lángost, kenyeret,
tejet, kását és hasonló, egyszerű, falusi ételeket ettünk.
– Az éhínség előtt naponta hányszor ettek?
– Háromszor. Aztán már csak egyszer. Emlékszem, úgy 12-13 éves lehettem,
amikor az éhezők megrohanták a házunkat és enni kértek, amikor füstölt a
kéményünk. Arra is emlékeszem, hogy amikor a fent említett gazda hazajött
Szibériából, megbocsátotta az asszonynak, hogy felfalta gyermekeit. Azt
mondta, hogy nem az asszony ette meg a gyerekeket, hanem a bánat – őket
is, és az asszonyt is… Igaz, hogy többé már nem akart az asszonnyal élni,
akit a hatalom sem büntetett meg.
– Ez volt a kannibalizmus egyetlen előfordulása a falujukban?
– Igen, többre nem emlékeszem.
– Natália asszony hagyományos temetésekre sem nagyon tud visszaemlékezni.
Nem igazán volt arra lehetőség, hogy minden halottat tisztességgel
eltemessenek, ezért nagy, közös sírokat ástak.
– Emlékszem, az egyik este temetés volt az utcánkban. De nagyon kevés
falubéli jött el, mert gyakorlatilag mindenki betegen feküdt. A halottakat
csupasz deszkán vitte a szekér a temető szélébe. Aztán mindet beborították
a gödörbe, és ennyi volt a végtisztesség…
– Érzett-e félelmet, látván mindezt?
– Dehogy, egyáltalán nem. Hiszen van apám, anyám, hogy is halhatnék meg?!
– gondoltam. Amikor anyám megfőzi nekem a darát, kapok egy kis tejet és
egy darabka kenyeret, miért is félnék?
Előfordult, hogy az asszonyok magukkal vitték a földekre a nagyobbacska
gyerekeket, hogy böngésszenek egy kevés répát. Néha egyes anyák négy
gyereket is magukkal vittek, hogy a gyerekek kapjanak valami élelmet.
– Amikor kaptam kint a mezőn egy gyufásdoboz nagyságú kenyérdarabkát,
gyorsan bedugtam a kebelembe, vagy nagyon-nagyon erősen szorongattam a
zsebemben, nehogy egyszerre megegyem az egészet. Néha azért
lecsippentettem belőle egy-egy morzsát, hogy érezzem az ízét, hiszen
rettenetesen éhes voltam…
Natália nem emlékszik arra, hogy a földeken valaki éhen halt volna. Úgy
gondolja, hogy csak az egészségesek dolgoztak, a gyengék és a betegek
otthon maradtak. Néha kijöttek az utcára, és akkor látszott rajtuk, hogy
puffadtak az éhségtől.
– Egy öregasszony járt az anyámhoz, aki enni már nem tudott, a lábai pedig
olyanok voltak, mint az oszlop. A közelünkben lakott. Kérlelte az anyámat:
„Gyere el, lányom, gyomláld ki a kertemet. Segíts elvetni valamit, hiszen
én nem jutok vetőmaghoz…”
Natália asszony családja csak azért élte túl az éhínséget, mert volt egy
tehénkéjük és a fiuk „vadásztak”. Mind az öt gyermek túlélte.
– A fiuk még az ebihalakat is kihalászták a pocsolyákból. A falu szélén
tüzet raktak, ott sütötték a békákat, csak úgy ropogott a foguk alatt a
sült béka. A lányok semmi ilyet nem ettek, mert a fiuk nem vitték őket
magukkal a vadászatokra, ezért hamarosan puffadni kezdtek az éhségtől.
Nehezen emeltük a lábunkat, és szinte már alig bírtunk járni. Nem sokon
múlott, hogy meghalunk, de anyánk valamivel többet adott nekünk enni.
– Natália asszony, akkoriban jártak iskolába?
– Nem, dehogy! Minden zárva volt: nem volt sem tanító, sem diák. Aztán
túlkorosak lettünk, kihagytunk néhány évet. Én is túlkorosként folytattam
az iskolát, de nem voltam egyedül. Az osztályunkban voltak tanulók, akik
már 16-17 évesek voltak és elsőbe jártak!
– Tanúja volt a felnőttek beszélgetéseinek arról, mi is történik a
környezetükben?
– Természetesen, bár vajmi keveset értettem abból, amit beszéltek. Apám és
anyám sokszor beszélgettek erről, apám – bár egyszerű parasztember volt –
felháborodásának adott hangot. Elítélte azt a hatalmi politikát, amely
éhhalálba kergette az embereket. De csak titokban, odahaza beszélt erről,
mert nagy bajt hozhatott volna a családra, ha nyíltan szól. A szülők
többnyire csak egymás között beszéltek a szenvedésekről. Akkoriban
kezdődött a szovjetellenes propagandával vádolt emberek letartóztatása.
– Jártak akkortájt templomba?
– Volt a faluban templom, de bezárták. A templomi tárgyakat az emberek jól
elrejtették, és a rejtekhelyről csak kevesen tudtak, mert attól tartottak,
hogy a kommunisták, vagy valaki a végsőkig kétségbeesett hívek közül
fillérekért áruba bocsátja az ikonokat, miseruhákat, kelyheket.
– Hogyan telt egy napjuk az éhínség idején?
– Dolgoztunk, amennyire az erőnkből tellett: gyomláltuk a hagymát a
konyhakertben, egrest szedtünk anyának a borscsba. Az egresbokorra úgy
vigyáztunk, mint a szemünk fényére, mert savanykás levélkéi megízesítették
az ételt, és némi vitaminnal is szolgáltak. Volt egy kevés krumplink is,
amit anya gondosan elosztott közöttünk. Mondogatta is: vigyázzunk, nehogy
szétdobáljuk. Anya megtanított bennünket főzni és gondozni a konyhakertet.
Nem voltunk a mama elkényeztetett csemetéi, mert még az öregekhez is
eljártunk egy kicsit segíteni. Kisgyerekeket is pesztráltunk. A munka a
felnőtteknek és a gyerekeknek is segített a túlélésben. Apánk a
kovácsműhelyben dolgozott, anya pedig egész nap pörgött, akár a
mókuskerék. A resteknek üres volt a kamrája. Falubelijeim a forradalom
előtt Waszkevicz úrhoz, a lengyelhez jártak dolgozni.
– Az 1933-as életüket össze lehet-e hasonlítani a háború alatti életükkel?
A németek alatt volt mit ennie a családjuknak?
– Akkor már másik házban laktunk, nagyobb, úgy félhektáros volt a kertünk
is a ház mellett. De azért azok is kemény idők voltak: biztos helyen
kellett elrejteni a betakarított termést, nehogy elvegyék a németek, és
feletessék a lovakkal. Akkor már nem nyomorogtunk úgy, mint tíz évvel
korábban.
Ekkor másfajta szerencsétlenség következett. Egy alkalommal a falut
körülzárták a németek, arra hivatkozva, hogy partizánok rejtőznek a
faluban. Ez nem volt igaz. A megszálló hatóságok németországi
kényszermunkára vitték a munkaképes lakosságot.
– Kora reggel azzal ébresztett az anyám, hogy a németek a falu határában
vannak. A házunknak két kijárata volt. Egyszer odajött a házhoz egy fiatal
policáj, mondván: el kell vinni ezt a kisasszonyt, azaz engem. „Fuss
gyermekem, amilyen gyorsan csak tudsz!” – mondta az anyám. A rendőr az
egyik oldalról lépett be a házba, én a másikon szaladtam ki, és elbújtam a
fészerben. Onnan aztán vigyázva, óvatosan, a kertek alatt, a folyócskán
át, mentem a falu másik végébe, a férjem családjához. Mit mentem,
repültem!.. Akkor már férjnél voltam. A németek hatszor kerestettek!
Mindig ugyanaz a rendőr, aki egyébként falubéli volt. Lehet, hogy szemet
vetett rám, vagy valami ilyesmi, de nem hagyott békén. Az anyja járta a
falut, és még orvosságot is hozott az anyámnak. Egyszer aztán jött a fiú
is, és kérdezi: „Nincs itt?” Anyámtól a megfelelő választ kapta. Akkoriban
nagyon óvatosnak kellett lennem. A férjem még 1940-ben bevonult és csak
hét év elteltével jött haza. Részt vett a mandzsúriai hadjáratban és
harcolt a Távol-Keleten. Mindkettőnknek nehéz volt…
Ilyen egyszerű és igaz ez a történet. Natália asszony nem szívesen
emlékezik azokra a szomorúsággal és fájdalommal teli időkre. De lehet,
hogy emlékei hasznára válnak másoknak, hogy megtudják, milyen tragédiákkal
terhes időnként az élet, mi az értelme, és miért kell a ma élő
nemzedékeknek emlékezni a közelmúlt történéseire. A világnak meg kell
tudnia az igazat az előre megfontolt szándékkal kieszközölt éhínség által
végrehajtott 1932-33-as ukrajnai népirtásról. A fentiekhez hasonló
tanúságtételt nagyon nehéz tudják félresöpörni azok, akik még ma is a
„kommunista paradicsomot” sírják vissza Ukrajnában.
A beszélgetést lejegyezte: Hartyányi Jaroszlava és Ploszkina Vaszil
|
