A TÖMEGES ÉHÍNSÉG KEZDETE
UKRAJNÁBAN
Harc a túlélésért
 1932-ben
jó volt a termés. Az embereknek fogalmuk sem volt, ki adott utasítást,
hogy minden terményt – elsősorban a gabonát – el kell venni a
parasztoktól. Az udvarokat falubeli és idegen emberek járták, minden
talpalatnyi területet átvizsgáltak. Semmit sem lehetett elrejteni. Először
a kolhozból vittek el minden gabonát, aztán következtek a porták.” (Egy
szemtanú visszaemlékezéseiből.)
1932 telének beköszöntével a minden élelmiszerétől megfosztott parasztság
legfőbb gondja valamiféle élelem beszerzése volt. Akkoriban a
legelterjedtebb módszer a csere volt. A lakosságnál még megmaradt
értéktárgyakat, ruhákat és ékszereket cserélték kenyérre.
Az élelem begyűjtésével egyidőben számba vették a lakosság minden egyéb
vagyonát is, de az értéktárgyakat biztonságosan és észrevétlenül el
lehetett rejteni.
„A lakosságot sújtó nyomorúságot azonnal kihasználta az emberfaló bolsevik
állam: Ukrajna kis és nagy településein egymás után nyíltak meg a Torgszin
felvevőhelyei, ahol fillérekért vásárolták fel az értéktárgyakat,
elsősorban a nemesfémből készülteket. Sok ember falutól falura járt
értéktárgyaival, de akinek sikerült átjutni az Ukrajna határain
felállított rendőrkordonokon, elment egészen Oroszországig, Belaruszig,
sőt Grúziáig is. A vándorok közül sokan üres kézzel tértek haza, mert vagy
a milicisták, vagy pedig a vonatokon és az állomásokon „ügyködő” bűnözők
rabolták ki őket, de az is előfordult, hogy szülőfalujukban az
„aktivisták” vették el tőlük a nagy keservesen megszerzett élelmet. Akinek
sikerült Ukrajna határain túl munkát találni, nagyon sok emberen segített
csomagokkal. Egyébként 1932-ben minden ukrajnai lakost kiutasítottak
Oroszországból, és arra kényszerítették, hogy térjen vissza állandó
lakhelyére.
Az éhínség éveiben a parasztok élete és halála nagymértékben függött a
kolhozok vezetőitől, az elnököktől, brigádvezetőktől, akik a begyűjtések
után a kolhoz raktáraiban hagyott kevéske élelem felett rendelkeztek. „A
jobbak együtt éreztek az emberekkel, pozíciójuk, sőt szabadságuk
kockáztatásával segítettek rajtuk”.
Az éhínség túlélői azonban nem a legszebb emlékeket őrzik az akkori
vezetőkről, akik sok esetben a gondjaikra bízott parasztok ellenségei és
kegyetlen hóhérai voltak. Gyakran előfordult, hogy a kolhozelnök vagy
brigádvezető, ha valamicske élelemmel elkapott a mezőn egy gyereket vagy
asszonyt, kegyetlenül megkorbácsolta, bezáratta a falusi fogdába, aztán
átadta a milíciának.
1932 augusztusában lépett hatályba az a szégyenletes törvény, amelynek
értelmében halálbüntetés járt a szocialista tulajdon megkárosításáért.
Enyhítő körülmények fennforgása esetén 10 év kényszermunkával büntették
ezt az államellenes cselekedetet. Lopásnak tekintették azt is, ha valaki
egy maréknyi búzát vitt haza a kolhoz földjéről, hogy enni adjon éhező
gyermekének. A népnyelv az „öt kalász törvényeként” őrizte meg ezt a
rendelkezést. Bevezették a belső útlevél-rendszert, hogy a parasztok
élelem-keresés végett ne hagyhassák el a kolhozt. Még azok sem hagyhattak
maguknál semmilyen kenyérnekvalót, akik már nyilvánvalóan felpuffadtak az
éhségtől.
„1932-ben bő termést takarítottunk be. Apám kamrája teli volt gabonával.
Egyszer csak megjelentek nálunk azok az emberek, akiket aktivistáknak
neveztek, és lepecsételték a kamránkat, másnap pedig az utolsó szemig
elvittek mindent. Nagyon sírtunk, jajveszékeltünk… Öten voltunk gyerekek a
mamával, a papával és az öreg nagymamával. Először a kishúgom halt meg,
aztán a bátyám a mezőn, a barázdában, utána a másik húgom az óvodában.
Nemsokára meghalt a nagymama, a papa és a mama. Nem tudom, hogyan sikerült
túlélnem.” (Egy szemtanú visszaemlékezéseiből.)
Az emberek kétségbeesetten küzdöttek az éhhalál ellen, de fokozatosan az
utóbbi győzedelmeskedett. 1932 őszére egyre több lett a felpuffadt ember.
Többségük meg is halt. Kezdetét vette tömeges éhínség. Az éhezők és
haldoklók megsegítése üldözendő cselekedet volt, s bármilyen
gabonaszállítás bűncselekménynek számított. A mesterségesen előidézett
éhínség szándékának komolyságát jelzi az 1931 októberében elfogadott
törvény, melynek értelmében tilos volt a kolhoznak saját szükségletre
készleteznie gabonát mindaddig, amíg nem teljesítette a beszolgáltatási
tervet. E törvény értelmében állították fel a rendőrkordonokat is.
1932-ben 2. 5 millió ember halt éhen. Az UKP harmadik Össz-ukrán
konferenciáján, 1932 júliusában néhány ukrán kommunista felvetette, hogy
lassítani kellene a kollektivizálás ütemét, és csökkenteni a
gabona-beszolgáltatási normát. Moszkva határozott elutasító választ adott.
Egyes magas rangú ukrán vezetők igyekeztek valamit enyhíteni a helyzeten,
és néhány térségbe élelmet küldtek az éhezőknek. Csubarj ukrán kormányfő
közvetlenül Sztálinhoz is fordult és kérte, hogy utaljanak ki
kenyérnekvalót az éhezőknek. A kezdeményezések eredménytelennek
bizonyultak, sőt még fokozták is Moszkva bizalmatlanságát a köztársaság
vezetői iránt. 1933 januárjában a Pravda Ukrajnát tette felelőssé az
állami gabonakészletezésben tapasztalható zavarokért, az ukrán vezetést
pedig az osztályellenség támogatásával vádolta. Ukrajnába küldték Pavlo
Posztisevet, aki elfoglalta az U(b)KP másodtitkárának posztját, s egyben a
harkovi fővárosi pártszervezet vezetője lett. Vszevolod Balickijjal, az
ugyancsak Moszkvából kirendelt csekistával közösen hajtották végre a nagy
tisztogatást az ukrán és a párt-elit körében, és megszervezték a
mesterséges éhínséget. Viszonylag rövid idő alatt – 1932. június 1-től
október 1-ig – leváltották a helyi tanácsok tisztségviselőinek 75%, és a
párttitkárok 80%.
Posztisev elvtárs az érintettek értésére adta, hogy a leváltást
letartóztatás és kivégzés, jobbik esetben száműzetés és láger követheti.
Az elbocsátott ukrán vezetők helyére orosz származású pártmunkások
tízezrei érkeztek.
A központi rendelkezések betartásának ellenőrzése céljából 1932 őszén
Harkovba (Ukrajna akkori fővárosába) érkezett a Molotov és Kaganovics
vezette gabonakészletezési különbizottság. Egyes falvak, sőt egész járások
kerültek feketelistára, mint a legelvetemültebb szabotőrök: ezeket tilos
volt elhagyni, és leállítottak minden ide szánt áruszállítást. Ezeken a
vidékeken a lakosság mind egy szálig elpusztult. Az ukrán falvakat olyan
halálos veszély fenyegette, amilyenre nem volt példa a tatár és török
hadak támadásai óta.
HARTYÁNYI Jaroszlava
|
