FOTÓDOKUMENTUMOK

Mit rejt az éhínség fogalma?
 

Az ukránok és más nemzetek emlékezetében az 1932-33-as éhínség mindörökre a történelem egyik legszörnyűbb lapja marad, amelyet csak az érzelmek szintjén tudnak kezelni. Az éhínség azonban olyan történelmi esemény volt, amely meghatározott időben és helyen történt, konkrét személyek cselekedeteinek következményeként.
Hogy valóban pontosan megértsük, mit is rejt a jelzett éhínség fogalma, a következő tényekre kell helyeznünk a hangsúlyt:
1. Amikor a kutatók az 1932-33-as éhínségről beszélnek, általában az 1932 áprilisától 1933 novemberéig terjedő időszakot veszik figyelembe. Ez alatt a 17 hónap alatt, azaz megközelítően 500 nap alatt Ukrajnában emberek milliói haltak meg.
2. Az éhínség közvetlen és közvetett áldozatainak pontos számát meglehetősen nehéz meghatározni. A történészek mind a mai napig vitatkoznak azon, hányan is pusztultak el: 5, 7, 9 vagy 10 millióan? De tulajdonképpen mindegy, hiszen a lényeg az, hogy ártatlan áldozatok MILLIÓIRÓL van szó. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük a közvetett veszteségeket is, azaz az éhínség következtében meg nem született gyermekeket, akkor az áldozatok száma hozzávetőleges becslések szerint eléri a 14 milliót.
Gondolják meg: 14 millió élet 500 nap alatt – ez az a hatalmas áldozat, amelyet a sztálini rendszer kényszerített ki az ukrán nemzettől. Összehasonlításképpen álljanak itt a következő adatok: Dániában 5. 2 millióan, Ausztriában 8 millióan, Bulgáriában 8. 5 millióan, Belgiumban 10 millióan, Magyarországon 10. 3 millióan élnek. Azaz: egy egész európai ország pusztult el az éhínségben… A mi országunk…
3. A tudósok által összeállított adatsorok szerint a legtöbbet az akkori Harkiv és Kijev megyék (jelenlegi területbeosztás szerint a Poltava, Szumi, Harkiv, Cserkaszi, Kijev és Zsitormír megyék) lakosai szenvedtek. Az összes áldozat 52. 8% ezekből a megyékből származott. A lakosság halálozási aránya ebben a térségben az átlagnak a 8-9-szerese volt. A Vinnyica, Ogyessza és Dnyipropetrovszk megyék halálozási aránya az átlagosnak az 5-6-szorosa volt, a Donyec-medencében pedig 3-4-szerese. Az éhínség gyakorlatilag a jelenlegi Ukrajna központi, déli, északi és keleti területein tarolt. Azaz, éppen abban a térségben, ahol – sajnos – mind a mai napig csak nagy nehézségek árán jut el a lakossághoz az igazság az éhínségről…
4. Az akkori cselekmények elemzése során előbb vagy utóbb felmerülnek a tragédia okait és vétkeseit firtató kérdések. Az éhínség fő oka minden kétséget kizáróan a totális sztálini rendszer politikája volt. Azoknak a felelőtlen kísérleteknek a politikája, amelynek célja: a boldog élet megteremtése mindenki számára “egy konkrét országban”, amely többek közt azt feltételezte, hogy a Szovjetunió minden népe és nemzete összeolvad, és megszületik az egységes tudattal rendelkező, egységes “szovjet nép”, amely a belső tartalékok “mozgósítása” révén végrehajtja a gyors “iparosítási ugrást”.
A gyakorlatban ez a sztálini rendszer összes osztály- és nemzeti “ellenségének”, azaz olyan embereknek a fizikai megsemmisítését jelentette, akik saját elképzeléssel rendelkeztek a “szebb jövő” felépítését illetően. E politika megvalósításának legfontosabb érve gyakorta a terror volt. Többek közt a kiéheztetéssel történő terrorizálás. Ukrajna volt a legfontosabb gyakorlóterepe “a nemzeti kérdés megoldásának” és az iparosítás végrehajtásának…
A totális rendszer a saját hatalmának megerősítése érdekében elpusztította mindazokat, akik valamilyen módon képesek voltak megbontani a totális állam egyeduralmát arra vonatkozóan, hogy eldöntse az állami lét mikéntjét. Az ukrán nemzet, a Szovjetunió második legnépesebb nemzete hatalmas történelmi-kulturális örökséggel, az államalkotás saját, dicső hagyományaival, a nemzeti-felszabadító harcokban szerzett tapasztalatokkal rendelkezett, következésképpen nem mindennapi fenyegetést jelentett.
Sztálin a “gyökértelenítés” révén nem tudta megoldani a nemzetiségi kérdést és ezért a nép ellen viselt nyílt háborút választotta.
Ami az iparosítást illeti, önmagában véve, céljait tekintve az ország gyors ipari fejlesztésében nincs semmi rossz. A végrehajtás módszerei azonban teljesen lejáratták az eszmét és semmissé tettek minden pozitív eredményt, mert véráldozat révén születtek…
Az ipari felszerelések vásárlásához szükséges valuta előteremtéséhez Sztálinnak exportcikkekre volt szüksége – elsősorban gabonára. E cél érdekében útjára indította a mezőgazdaság megalapozatlan kollektivizálását, amely gyakorlatilag elszegényítette a legjobb gazdaságokat a gazdáikkal együtt, sokéves romhalmazt eredményezve. Az ukrán parasztok megpróbáltak szembeszegülni ezzel a politikával. Emiatt hullottak el milliók az egyenlőtlen küzdelemben…
Természetesen mindezért a totális sztálini rendszert és szerteágazó megtorló gépezetét terheli a felelősség. Ugyanakkor voltak olyan felső szintű tisztségviselők, akik kiprovokálták az éhínséget, s bár tehettek volna, mégsem tettek ellene. Őket néven kell nevezni:
Joszif Sztálin – az SZK(b)P főtitkára, a kommunista hierarchia első embere.
Vjacseszlav Molotov – az akkori szovjet kormány, a Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának elnöke. Közvetlenül felelt az ukrajnai gabona-beszolgáltatásokért.
Lázár Kaganovics – 1925-28 között az UK(b)P KB titkára, 1928-39 között az SZK(b)P KB titkára, Sztálin hű harcostársa, az a különmegbízott, aki az Észak-Kaukázusban irányította a begyűjtést, és ellenőrzéseket hajtott végre Ukrajnában, többek közt Ogyessza megyében.
Pavlo Posztisev – 1930-33 között az SZK(b)P KB agitációs és propaganda, valamint szervezési osztályát vezette. 1933 januárjában küldték Ukrajnába, az UK(b) KB különleges felhatalmazással bíró másodtitkárának. A legfontosabb feladat, amivel Sztálin megbízta: “a gabona-begyűjtési terv feltétel nélküli teljesítése”. E “tervfeladat” végrehajtását követően Posztisev lett az ukrán értelmiséggel szembeni megtorlások fő kezdeményezője és közvetlen irányítója.
Sztanyiszlav Koszior – 1928-38 között az UK(b)P KB első titkára, az Ukrán SZSZK tulajdonképpeni vezetője.
Vlasz Csubar – 1923-34 között az ukrajnai Népbiztosok Tanácsának, azaz az akkori kormány elnöke. Ukrajna második számú vezetője.
Mendel Hatajevics – 1932-33 között az UK(b)P KB másodtitkára. Úgyszintén “különleges felhatalmazással” rendelkezett gabona-beszolgáltatás tekintetében.
Sztanyiszlav Redensz – az USZSZK GPU vezetője. Személy szerint ő “dolgozta ki” az éhínség generálásával kapcsolatos tennivalók első lépéseit.
Vszevolod Balickij – az OGPU meghatalmazott ukrajnai képviselője, később az USZSZK GPU vezetője. Gyakorlatilag az ő nevéhez fűződik azoknak a rendeleteknek a többsége, amelyek értelmében koholt vádak alapján elítélték, illetve kivégezték az éhező parasztokat és azokat, akik megpróbáltak segíteni rajtuk. Ugyancsak jelentős szerepet játszott az ukrán értelmiség kiirtásában.
A fenti személyek különböző szerepet játszottak az ukrajnai éhínség megszervezésében. Sztálin volt a leszámolás főideológusa, Kaganovics, Balickij és Posztisev fejtette ki a legnagyobb aktivitást, az ukrán vezetők – Koszior és különösen Csubar – néha megkísérelték védelmükbe venni az éhező parasztokat. Tetteikben azonban nem voltak következetesek, ezért nem is érhettek el eredményt. Hiszen az éhínség mögött maga a RENDSZER állt. Akik pedig minimális mértékben próbálták akadályozni a terrort, mint például Mikola Szkripnik népbiztos, maguk is a terror áldozatává váltak.
Természetesen, a fent nevezett személyek egymagukban semmit sem tehettek volna. Olyan harcostársak milliói segítették őket tevékenyen vagy áttételesen, akik hittek cselekedeteik helyességében.
1. Egyesek még ma is “objektív és szubjektív okok egybeeséseként” igyekeznek feltüntetni az 1932-33-as éhínséget. Az okok közé sorolva az aszályt és a “helyi túlkapásokat”. A tények azonban egészen másról szólnak. Szó sem volt semmilyen egybeeséséről, ez a sztálini rendszer tudatos politikája volt.
Először is, az aszályok a legritkább esetben okoznak éhínséget, méghozzá ekkora méretekben. Csak a helyzetet súlyosbító egyik ok lehet, de nem okozhat katasztrófát. Egyébként Ukrajnában az aszály sohasem pusztította el az egész termést, és az aszály következtében a parasztgazdaságokban nem pusztult el a jószág és a baromfi. Mindez azoknak az aktivistáknak az “erőfeszítései” nyomán következett be, akik az utolsó takarmány-szemeket is elvették az emberektől. Ha a kormány emberbarát lett volna és szívén viselte volna az emberek sorsát, akkor erőfeszítéseit a nevezett aszály következményinek legyőzésére összpontosította volna. Itt egy egészen más, tragédiához vezető politikával találjuk szemben magukat.
Egy mesterségesen megszervezett katasztrófáról van szó, amikor is a sztálini rendszer ukránok millióinak megnyomorítására használta a vidéki helyzet romlását.
Hogy Ukrajnában volt termés, az a tény is bizonyítja, hogy a szovjet kormány nagy tételben adott el külföldre gabonát és más mezőgazdasági terméket. Bizonyítékaink vannak arra vonatkozóan, hogy 1932-33-ban, Lengyelországban ukrán répával etették a disznókat, mert annyi termett, hogy alig volt ára.
Tények bizonyítják azt is, hogy “véletlenül”, “helyi túlkapások” következtében nem vihettek volna ki külföldre több százezer tonna élelmiszert. Akik ilyesmit állítanak, nyilvánvalóan nem mondanak igazat, hiszen ilyen mennyiségű élelmiszer kiviteléhez POLITIKAI DÖNTÉS szükségeltetik…
Mindezeken túlmenően arról is beszélnek a túlélők, hogy akkor, amikor Ukrajnában naponta ezrek haltak éhen, teljes kapacitással működtek a szeszfőzdék, horilkát (A vodka ukrán neve. A szerk.) főzve a felbecsülhetetlen értékű gabonából. A sztálini rendszer ilyen úton jutott az iparosításhoz szükséges további forrásokhoz…
6. Egy másik jellegzetes epizód tanúsítja, hogy az embereknek volt tudomása a kommunisták tetteiről. 1932 őszén, 1933 telén, amikor már mindenki tisztában volt azzal, hogy Ukrajnában valódi éhínség tombol, vajon mit tett a totális hatalom az emberek megsegítése érdekében? Talán leállította-e az élelmiszerek kényszer-begyűjtését? Vajon mozgósított-e az éhezők megsegítésére, vagy legalább elfogadta más országok segítségét? Nem. Minden erejével azon volt, hogy elszigetelje az éhező térségeket.
A hadsereg és a titkosrendőrség körülzárta a vasútállomásokat és az ukrajnai városokat, mert a falusiak ott kerestek menedéket az éhhalál elől. A falusi lakosságnak tilos volt a Szovjetunió más vidékeire, de legfőképpen Oroszországba utazni. Ezt a célt szolgálta a személyi igazolvány bevezetése, amellyel gyakorlatilag másodszor taszították jobbágysorba az ukrán parasztokat. Külön rendelkezéssel megtiltották számukra vasúti jegyek kiadását. Ezeket a cselekedeteket nehéz a körülmények egybeesésével vagy aszállyal magyarázni…
Mindent egybevetve, a tények azt bizonyítják, hogy a totális sztálini rendszer tudatosan, pontosan kidolgozott terv szerint cselekedett. A gabonát elkobozták és eladták külföldre valutáért, amiért aztán az ipari üzemeknek szükséges gépeket és berendezéseket vettek. Az elégedetlenkedőkkel pedig elbántak: elkobozták minden vagyonukat, száműzték Oroszországba, vagy egyszerűen, bírósági tárgyalás és ítélethozatal mellőzésével, a “trijka” verdiktje nyomán elveszejtették őket. Az éhínség és a megtorlások következtében elhunyt parasztok helyébe újakat telepítettek – Oroszországból, Fehéroroszországból…
A nemzet szempontjából mindez szörnyű következményekkel járt. Milliószámra pusztultak az ukránok. A túlélőknek is megromlott a fizikai és lelki egészsége. Örökre bevette magát a lelkükbe az éhínség rettenete. A betelepülők révén megváltozott Ukrajna lakosságának etnikai összetétele. Mindez jelentős mértékben megrengette a nemzet életerejét.
Egyetlen lépés sem történt a rossz termés következményeinek enyhítése érdekében. Éppen ellenkezőleg, mindent megtettek a súlyosbításáért. Tehát az ukrán nép elleni NÉPÍRTÁS döbbenetes példájával szembesülhetünk. Nekünk most az a kötelességünk, hogy mindezt tudatosítsuk, és fennhangon szóljunk róla.
Kell, legyen annyi bátorságunk, hogy felismerjük és másokat is meggyőzzünk: nemzetünk egy szörnyű bűncselekmény áldozata lett, amelynek sohasem szabad megismétlődnie. Tudatosítanunk kell, hogy Ukrajna mai lakói a szörnyű kor túlélőinek utódai. De lehettünk volna sokkal többen…

Az éhínség krónikája

Az éhínség óta eltelt 70 esztendő alatt a jelenség lényegét megvilágító számos tény került napvilágra. Kutatók – hivatásos tudósok, helytörténészek, egyszerű, lelkes emberek – erőfeszítéseinek köszönhetően egyre újabb ismeretekkel gazdagodunk, amelyek illusztrálják az események menetét, és segítenek az éhínség okainak, legfontosabb összetevőinek és következményeinek – mint az ukrán parasztság megsemmisítését szolgáló módszereknek – a megértésében. Ezek meggyőznek az események szervezett politikai akció mivoltáról. De beszéljenek a tények.
 

1932
 

1932. április 26-án Sztanyiszlav Koszior levelet írt Sztálinnak, amelyben többek közt kiemeli: “Vannak minálunk egyedi esetek és talán még falvak is, ahol éheznek az emberek, ez azonban a helyi semmittevés, túlkapások következménye, különösen a kolhozokban. Az ukrajnai “éhínségre” vonatkozó mendemondát határozottan cáfolni kell”.
1932. június 23-án fogadták el az UK(b)P KB következő határozatát: “Érjék be a Központi Bizottság már jóváhagyott döntéseivel, és juttassanak Ukrajnába kiegészítő gabona-szállítmányokat”. Pedig a szükség nem mindennapi volt.
1932. július 6-9-én került sor az UK(b)P III. Országos Konferenciájára. Koszior beszámolója tükrözte az UK(b)P KB álláspontját a fennálló nehézségek okait illetően. Először is komoly, de nem fő okként nevezték meg az 1932-es ukrajnai kedvezőtlen időjárási körülményeket (mint tudjuk, a kedvezőtlen időjárási körülmények mindig is akadályozták a bolsevikokat az egykori Szovjetunió gazdaságának irányításában). Másodsorban pedig a tavaszi munkálatok során felmerült nehézségeket “az elmúlt őszi betakarítási és gabonabegyűjtési kampány és a kolhozok gazdálkodásának szervezeti és vezetési hiányosságai okozták”. Sok probléma forrásaként, harmadik okként a kolhozokban tapasztalható pazarló gazdálkodást nevezte meg. Egyes járási vezetők beszámolóikban nemcsak a falvakban kialakult helyzet súlyosságára világítottak rá, hanem szerettek volna arra is rámutatni, hogy a felelősség oroszlánrészét nem lehet a legalsó szintekre – elsősorban az éppen csak kialakított járásokra – hárítani. De az egyes ukrajnai vezetők, különösen pedig a járások képviselőinek igencsak óvatos, az ukrán mezőgazdaságban kialakult helyet bonyolultságára vonatkozó felvetéseit bizalmatlanul fogadta a konferencián megjelent két sztálini küldött – Molotov és Kaganovics. Felszólalásaikban nem csupán az ukrajnai mezőgazdaság nehézségeit okozó tényezők sorát rövidítették le jelentősen, de a lényeget tekintve tudatosították, hogy a központ egyértelműen kemény álláspontot képvisel az ukrán parasztsággal szemben. Moszkva nem akart segíteni.
1932. augusztus 3-án Vjacseszlav Molotov a következőket mondta az OK(b)P KB Politikai Bizottságának ülésén: “Az éhínség kísértete fenyeget bennünket, méghozzá a gazdag gabonatermő vidékeken”. Tehát tisztában volt a helyzettel, de semmit sem tett ellene. Éppen ellenkezőleg…
1932. augusztus 7-én jelent meg Sztálin saját kezűleg írt törvénye a szocialista tulajdon védelméről (az “5 kalászról szóló törvény”). E törvény értelmében a bíróság a kolhoz- és szövetkezeti vagyon kárára elkövetett lopást “főbelövéssel és teljes vagyonelkobzással, illetve enyhítő körülmények fennforgása esetén legkevesebb 10 év szabadságvesztéssel és teljes vagyonelkobzással” büntette. Ezekben az esetekben tilos volt az amnesztia. 1933 nyarára már 150 000 személyt ítéltek el a törvény alapján. Többek közt olyan gyermekeket is elítéltek, akik valamilyen élelem után kutattak a földeken.
1932. augusztus 11-én Sztálin a következőket írta Kaganovicsnak:”…A legfontosabb most Ukrajna. Ukrajnában a helyzet már nem is lehetne rosszabb. Rossz pártvonalon. Azt mondják, hogy két ukrajnai megyében (azt hiszem, hogy Kijev és Dnyipropetrovszk megyékben) mintegy 50 járási pártbizottság ellenzi a gabona-beszolgáltatási tervet, mert szerintük irreális. Azt állítják, hogy más járási pártbizottságokban sem jobb a helyzet. Mi ez? Ez nem párt, hanem parlament, jobban mondva a parlament karikatúrája. Koszior – a járások irányítása helyett – addig lavírozott az OK(b)P KB direktívái és a járási pártbizottságok követelőzései között, amíg kezes báránnyá nem vált. Helyesen mondta Lenin, hogy nem válhat igaz bolsevik vezető abból az emberből, akinek egy adott pillanatban nincs bátorsága szembefordulni az árral. Tanácsi vonalon is rossz a helyzet. Csubar nem vezető. A GPU vonalán is bajok vannak. Redensznek meghaladja az erejét az ellenforradalom elleni küzdelem vezetése egy olyan nagy és sajátos köztársaságban, mint Ukrajna.
Ha nem láttok hozzá azonnal az ukrajnai helyzet kiigazításához, Ukrajnát elveszíthetjük. Tartsátok szem előtt, hogy Pilsudski nem alszik, és ukrajnai ügynök-hálózata sokkal erősebb annál, mint ahogyan azt Redensz vagy Koszior hiszi. Arról se feledkezzetek meg, hogy az ukrajnai kommunista pártban (500 ezer tag, ha-ha) nem kevés (igen, nem kevés) a rothadt elem, a tudatos vagy spontán petljurista és közvetlen Pilsudski-ügynök. Amint romlani kezd a helyzet, ezek az elemek haladéktalanul megnyitják a frontot a párton belül (és kívül), és szembefordulnak a párttal. Az egészben az a legrosszabb, hogy az ukrán felső vezetés nem látja ezeket a veszélyeket…
…Az legyen a céljuk, hogy Ukrajna a legrövidebb időn belül a Szovjetunió valóságos erődítményévé, egy valóban minta-köztárasággá váljon. A pénzt ne sajnálják”.
1932. augusztus 17-én az OK(b)P KB Politikai Bizottsága elfogadta Sztálin javaslatát arra vonatkozóan, hogy “a különösen nagy kárt szenvedett ukrajnai térségekben – kivételképpen – 40 millió puddal csökkentsék a gabonabegyűjtési tervet. Ezen belül a különösen nagy kárt szenvedett kolhozok tervszámait a felére, az egyéni gazdákét pedig harmadára mérsékeljék”. Augusztus 28-án a járások listáját jóváhagyta az OK(b)P KB Politikai Bizottsága. Ugyanakkor megjegyezték, hogy “a tervszámok csökkentése jobbára a répatermesztő járásokat érinti”.
1932. augusztus 20-án a Pravda új rovatokat nyitott: “A társadalmi tulajdon szent és sérthetetlen”, “A szocialista tulajdon megkárosítóit – a nép ellenségeit – keményen felelősségre kell vonni!” címekkel.
1932. szeptember 1-én az OK(b)P KB Politikai Bizottságának ülésén Ivan Akulov, a szovjet OGPU elnökhelyettesének vezetésével megalakult egy bizottság, amelyet megbíztak “a társadalmi tulajdon védelmére vonatkozó, a Központi Végrehajtó Bizottság (KVB) és a Népbiztosok Tanácsa (NBT) által kiadott dekrétum végrehajtását célzó konkrét intézkedések felülvizsgálatával mind az OGPU, mind pedig a bíróságok és ügyészségek tekintetében”.
1932. szeptember 16-án hagyták jóvá a “Szovjetunió KVB és NBT 32. VIII. 7-én kelt, az állami vállalatok, kolhozok és szövetkezetek vagyonának védelmére és a közös (társadalmi) tulajdon megerősítésére vonatkozó rendeletének” végrehajtási utasítását. A végrehajtási utasításnak volt egy szigorúan titkos része (“külön dosszié”), amely leegyszerűsítette a halálos ítéletek meghozatalát.
1932. október 22-én az OK(b)P KB Politikai Bizottsága döntést hozott arról, hogy Ukrajnában, Vjacseszlav Molotovval az élén, megkezdi munkáját egy “rendkívüli bizottság”. A bizottság újabb lökést adott a kolhozok aktívája, a párt és tanácsi dolgozók elleni megtorlásoknak. Az UK(b)P KB elkezdte közölni azoknak a párttagoknak, szövetkezeti igazgatóknak, kolhozelnököknek és a begyűjtésért felelős személyeknek a névjegyzékét, akiket a begyűjtési terv teljesítésének elmulasztásáért kizártak a pártból és bíróság elé állítottak. Közülük sokan csak a falubelijeik helyzetén szerettek volna könnyíteni.
1932. október 30-án Vjacseszlav Molotov tájékoztatta Sztálint: “Kénytelenek voltunk keményen megbírálni az ukrán szervezetet, és különösképpen az UK(b)P KB-t, a begyűjtésben tapasztalt lazaságok miatt”. A Molotov vezette “rendkívüli bizottság” 1932 novemberétől 1933 januárjáig még mintegy 90 millió pud gabonát préselt ki a parasztokból. Túlnyomórészt oly módon, hogy az ukrán falvakban, a begyűjtési brigádokban 112 ezer aktivista is ténykedett, akik megkapták az elrabolt gabona és élelem bizonyos százalékát (ebből éltek és így élték túl).
1932. november 5-én Vjacseszlav Molotov és Mendel Hatajevics, az UK(b)P KB titkára direktívát küldött a megyei pártbizottságoknak, amelyben az 1932. augusztus 7-i törvény végrehajtását célzó sürgős és határozott cselekvést követelnek, tekintettel “a megtorlások kötelező és gyors végrehajtására és a kolhozok vezetésében fellelhető bűnöző elemekkel való kegyetlen leszámolásra”.
1932. november 15-én az OK(b)P KB Politikai Bizottsága jóváhagyta “A személyi igazolvány-rendszerről és a városoknak a felesleges elemektől való tehermentesítéséről” szóló határozatot, amelyben megjegyzik, hogy “Moszkva, Leningrád és a Szovjetunió más térségi központjainak a gyárakhoz és intézményekhez nem kötődő, a városokban rejtőzködő felesleges elemektől, valamint a kulákoktól, bűnözőktől és más polgárellenes elemektől való tehermentesítése érdekében feltétlenül szükséges:
1. Az egész Szovjetunió területén bevezetni az egységes személyi igazolvány-rendszert, amely minden korábbi igazolvány helyébe lép…
2. Elsősorban Moszkvában és Leningrádban meg kell szervezni a lakosság nyilvántartását és számbavételét végző apparátust, és szabályozni kell a be- és kiutazást.
3. A konkrét, mind törvényhozói, mind pedig szervezési és gyakorlati intézkedések kidolgozására bizottságot kell alakítani…
A falusiak nem kaptak személyi igazolványt, mert Sztálin elképzelései szerint ők nem lakhattak ott, ahol szerettek volna, hanem csak ott, ahol az állam, azaz az új gazda érdekei kívánták.
1932. november 18-án az UK(b)P KB Vjacseszlav Molotov részvételével jóváhagyta A gabonabegyűjtés fokozására irányuló intézkedésekről szóló határozatot, amelynek következtében fokozódtak az ukrajnai parasztok elleni megtorlások. A gabona-beszolgáltatási tervet nem teljesítő magángazdákat egyebek mellett természetbeni büntetésekkel is sújthatták: 15 havi hús-beszolgáltatási és egyévi burgonya-beszolgáltatási normát kellett teljesíteniük. Emellett, persze a gabonát is be kellett szolgáltatniuk. A kulákokkal egyszerűen az “ellenforradalmi kártétel” cikkely alapján számoltak le.
1932. november 20-án az USZSZK Népbiztosainak Tanácsa jóváhagyta a természetbeni büntetésekről szóló döntést: “Azokkal a kolhozokkal szemben, amelyekben előfordult a kolhoz tulajdonát képező gabonakészletek megkárosítása, és szándékosan akadályozták a beszolgáltatást, természetbeni büntetések foganatosítandók, ami azt jelenti, hogy pótteherként 15 havi hús-beszolgáltatási normát róhatnak ki az illető kolhozra, amelyet a közös tulajdonban lévő jószágokból, illetve a tagok jószágaiból teljesíthet”.
1932. november 26-án az ukrán sajtóban megjelent az USZSZK igazságügyi népbiztosának és főügyészének utasítása, amelyben hangsúlyozták, hogy a megtorlások szolgálnak a gabona-beszolgáltatással szembeni osztály-ellenállás legyőzésének egyik leghatékonyabb eszközéül. A kulákok, és a kenyérért folytatott eredményes harcot akadályozó és fékező osztályellenségekkel szemben engedélyezett a kíméletlen módszerek alkalmazása.
1932. november 27-én az OK(b)P KB Politikai Bizottságának és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének együttes ülésén Sztálin hangsúlyozta: “Falusi és járási kommunistáink túlságosan eszményítik a kolhozokat. Gyakorta úgy gondolják: amennyiben a kolhoz a gazdálkodás szocialista formája, akkor ezzel már minden rendben is van, és a kolhozokban semmi sem lehet szovjetellenes, vagy szabotázs jellegű, de ha mégis előfordulnak szabotázsra vagy szovjetellenességre utaló jelenségek, akkor ezeket a tényeket figyelmen kívül kell hagyni, mert a kolhozokkal szemben csak a meggyőzés módszerével élhetünk, az egyes kolhozokkal, illetve tagokkal szemben kényszerintézkedéseknek nincs helye… Butaság lenne, ha a kommunisták, arra való tekintettel, hogy a kolhozok a gazdálkodás szocialista formáját képviselik, nem válaszolnának megsemmisítő csapással az ilyen kolhozoktól és tagjaiktól kapott ütésekre”.
1932. december 1-én az USZSZK Népbiztosainak Tanácsa megtiltotta a burgonya árusítását azokban a járásokban, amelyek nem tettek eleget a kolhozok burgonya-készleteinek felülvizsgálatára és leszerződtetésére vonatkozó kötelezettségeiknek. A listára 12 Csernyigov megyei és 4-4 Kijev, illetve Harkiv megyei járás került.
1932. december 3-án Ukrajna számos járásában betiltották a hús- és állatkereskedelmet.
1932. december 5-én Vszevolod Balickij közzétette Az USZSZK GPU-jának 1-es számú operatív utasítását, amelynek értelmében a beosztottak “alap- és fő feladata a rejtőzködő ellenforradalmi lázadók mielőbbi megtörése, leleplezése és megsemmisítése. Feladatuk továbbá, hogy döntő csapást mérjenek minden ellenforradalmi kulák-petljurista elemre, akik tevékenyen ellenszegülnek és gátolják a falvakban a szovjethatalom és a párt intézkedéseinek végrehajtását.”
1932. december 6-án jóváhagyták az UK(b)P KB és az USZSZK Népbiztosai Tanácsának határozatát arra vonatkozóan, hogy “fekete táblára” írják fel azokat a falvakat, amelyek rosszindulatúan szabotálják a gabona-beszolgáltatást. Ez a döntés is hozzájárult az éhínség áldozatai számának növekedéséhez.
1932. december 14-én Sztálin és Vjacseszlav Molotov aláírta az OK(b)P KB és a Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának a gabona-beszolgáltatási kampányt érintő rendeletét. Ez a dokumentum elvárta a “helyes viselkedést az ukránoktól” Ukrajnában és annak határain kívül is, azokban a térségekben, ahol tömbben éltek az ukránok. A dokumentumban ezen kívül felszólítanak a petljurista és más “ellenforradalmi” elemekkel szembeni határozott küzdelemre. A gyakorlatban ez az “ukránság” pusztulását jelentette.
1932. december 15-én az OK(b)P KB jóváhagyta annak a 82 járásnak a jegyzékét, amelybe nem szállíthattak iparcikkeket, mert nem teljesítették a gabona-beszolgáltatási tervet.
1932. december 19-én az OK(b)P KB és a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa áttekintette az ukrajnai gabona-beszolgáltatás helyzetét, amelyet elégtelennek ítéltek, ezért Lázár Kaganovics és Pavlo Posztisev “különmegbízottakra” bízták a “kiigazítását”. Az általuk végrehajtott rendcsinálás stílusára jellemző az a távirat, amelyet Lázár Kaganovics már 1932. december 21-én elküldött Sztálinnak: “December 20-án és 21-én este, az UK(b)P KB Politikai Bizottságának ülésén felvázoltunk egy sor, a gabona-beszolgáltatást elősegítő gyakorlati intézkedést. Tekintettel arra, hogy a megbízottak jelentős része tétlenkedik, leplezi a járási dolgozók semmittevését és esetenkénti nyilvánvaló árulását, határozott hangú figyelmeztetésben részesítettünk minden megbízottat, a 10 legrosszabbul teljesítőt pedig felmentettük állásából, ami pedig a párttagságukat illeti, ügyüket átadtuk a Központi Ellenőrző Bizottságnak. A tíz felmentettből hetet az UK(b)P KB, hármat pedig megyei pártbizottságok neveztek ki.
Ukrajna 38 legfontosabb járásának még 32 millió pud gabonát kell beszolgáltatnia – azaz a köztársaságból tervezett mennyiség több mint 40%. 50 tehetős járásnak kell állnia a lemaradás 30%. A 38 legfontosabb járásból 21 Dnyipropetrovszk megyében, 15 pedig Ogyessza megyében van. Figyelmünket ezekre a járásokra összpontosítjuk. Még 40 vezetőt neveztünk ki megbízottnak ezekbe a legfontosabb járásokba, és mintegy száz keménykötésű katonát és harkivi pártmunkást adtunk melléjük segítőnek. Ezzel párhuzamosan nyomást gyakorolunk a csak kisebb lemaradásban lévő járásokra”.
De semmilyen intézkedések sem segítettek: 1932 végén csak 72% sikerült teljesíteni a gabona-beszolgáltatási tervet.
1932. december 27-én jóváhagyták a Szovjetunió Központi Végrehajtó bizottságának és Népbiztosai Tanácsának együttes határozatát Az egységes személyi igazolvány bevezetéséről a Szovjetunió egész területén és az igazolványok nyilvántartásáról.
1932. december 31-én Ukrajna Központi Végrehajtó Bizottsága és Népbiztosainak Tanácsa jóváhagyta az egységes személyi igazolvány bevezetéséről és az igazolványok kötelező nyilvántartásáról (bejelentkezés) szóló határozatot.
 

1933
 

1933. január 19-én a Szovjetunió bolsevik vezetése úgy döntött, hogy a gabona-beszolgáltatást az állam által kivetett adók részévé teszi.
1933. január 22-én Sztálin és Molotov direktívát intézett a párt és tanácsi szervekhez, amelyben hangsúlyozták, hogy a lakosság körében az éhínség következtében kezdődő migrációs folyamatokat “a szovjethatalom ellenségei, az eszerek és Lengyelország ügynökei szervezik, hogy a “parasztok révén” agitáljanak a Szovjetunió északi térségeiben a kolhozok, és általában a szovjethatalom ellen”.
Ezzel összefüggésben utasították az ukrajnai és Észak-kaukázusi kormányzati és GPU szerveket, hogy akadályozzák meg a lakosság tömeges távozását más vidékekre. Hasonló utasítást kaptak az országos GPU közlekedési osztályai is.
1933. január 24-én jelent meg az OK(b)P KB határozata, amelynek értelmében változások történtek Ukrajna bolsevik vezetésében, és az UK(b)P KB másodtitkári posztjára Pavlo Posztisevet nevezték, akit a sztálini vezetés azzal bízott meg, hogy kiutat keressen az éhínség következtében kialakult helyzetből, és végérvényesen gátolja meg az ukrán újjászületést.
1933. február 13-án Balickij, az ukrajnai GPU vezetője kiadta 2-es számú parancsát Az ukrán GPU szervei ügynöki és operatív tevékenységének soron következő feladatairól. Balickij tudatta beosztottaival, hogy “a feldolgozott ügyek elemzéséből a következők derültek ki: jelen esetben egy, Ukrajnában 1933 tavaszáig végrehajtandó, a szovjethatalom megdöntésére és egy kapitalista állam, az un. “Független Ukrán Köztársaság” kikiáltására irányuló fegyveres felkelés egységes, aprólékosan kidolgozott tervével van dolgunk. Emellett megnevezte az ukrán GPU “legközelebbi legfontosabb és legfőbb feladatát – a tavaszi vetés biztosítását”.
1933. február 13-án az ukrán igazságügyi népbiztos határozata értelmében leállították a családi és személynevek megváltoztatását célzó ügyeket, hogy “lehetővé tegyék a személyi igazolványok kiállítását, és megakadályozzák a népellenes és a társadalomra veszélyes elemek igazolványhoz jutását”.
1933. február 19-én az élenjáró kolhoztagok első országosa kongresszusán elmondott beszédében Sztálin kiadta a jelszót: “Tegyük a kolhozokat bolsevikké, a kolhoztagokat pedig gazdagokká”!
1933. február 23-án az OK(b)P KB Politikai Bizottsága határozatot fogadott el A külföldi tudósítók utazásairól a Szovjetunióban, amelyben elrendelték, hogy “a külföldi tudósítók csak a Milícia Központi Hivatalának engedélyével utazgathatnak és kereshetnek fel bizonyos településeket a Szovjetunióban”. A világnak nem volt szabad tudnia arról, mi történik Ukrajnában, hiszen külföldön ekkortájt volt folyamatban a szovjet állam hivatalos elismerése.
1933. március 10-én az OK(b)P KB Politikai Bizottsága jóváhagyta azt a határozatot, amely teljhatalmat adott a Balickijból, Karlszonból és Leplevszkijből álló “trojkának” az ukrajnai lázadással és ellenforradalommal kapcsolatos ügyek kivizsgálására, és a legmagasabb szintű védelemről biztosította őket. Balickij Posztisevvel járta be Ukrajna éhező vidékeit, ahol határozott és kegyetlen intézkedéseket tettek. Balickij később szűk körben az állította, hogy Posztisevvel azért küldték őket, hogy megmentsék Ukrajnát, amely nélkülük elpusztult volna.
1933. március 15-én Sztanyiszlav Koszior Sztálinnak írt levelében közli: “A GPU nyilvántartása szerint Ukrajnában összesen 103 járást érint az éhínség. Ezek a számok aligha tükrözik a valós helyzetet”.
1933. április 8-án az UK(b)P KB és a Népbiztosok Tanács jóváhagyta a kolhozok munkarendjének ideiglenes szabályozását, amelynek értelmében szigorú ellenőrzést és büntető intézkedéseket (5 munkaegységnyi büntetés és a kolhozból való kizárás) vezettek be a munkából távol maradókkal szemben, a vezetés engedélye nélkül tilos volt a kolhozon kívül munkát vállalni. A vezetésnek jogában állt megszabni a munkanap időtartamát és munkaszüneti napokon is elrendelhetett munkavégzést.
1933. április 28-án jelent meg a Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának határozata arra vonatkozóan, hogy személyi igazolványt kap az ország minden polgára. A következő napon a határozatot lehozta az Izvesztyija. Eszerint azok a szovjet polgárok kaphattak személyi igazolványt, akik “városokban, járási központként funkcionáló településeken, munkásközségekben, építkezések, ipari üzemek térségében, vasútállomástól távol eső vidékeken, állami gazdaságok környezetében és gépállomással rendelkező településeken élnek”. A határozatban külön kitételként szerepelt, hogy “az állandó jelleggel falusi településeken élő állampolgárok nem kapnak személyi igazolványt”.
1933. május 8-án egy különleges instrukcióban, amelyet leküldtek minden vidéki szervezetnek, Sztálin és Molotov elítélte “tömeges és rendszertelen letartóztatásokat” a falvakban. Az utasítás követelte a tömeges kitelepítések leállítását, ugyanakkor “engedélyezte” még 12 ezer gazdaság tulajdonosainak (2 ezer ukrajnai) kitelepítését.
1933. május 13-án öngyilkos lett Mikola Hviljovij.
1933. június 8-11-én került sor az OK(b)P KB plénumára, amelyen Posztisev végrehajtotta a döntő támadást M. Szkripnik ellen, akinek felszólalása nem volt ínyére Posztisevnek, mert “arról a részlegről, amelyet a közelmúltig Szkripnik elvtárs vezetett – gondolok itt az Oktatásügyi Népbiztosságra és az ukrajnai oktatási rendszerhez tartozó összes szervezetre – kiderült, hogy a legjobban szennyezett ártó, ellenforradalmi és nacionalista elemekkel”.
1933. július 7-én Szkripnik – “bűnbánó” levelének az OK(b)P KB Politikai Bizottságában történt négyszeri megvitatását követően – a dolgozószobájában öngyilkos lett, a “szripnikizmussal” szembeni harc azonban folytatódott. Csupán 1933-ban 200 “nacionalista, ellenséges elemtől tisztították meg” az Oktatásügyi Népbiztosságot, a megyei közoktatási hivatalokból pedig politikai okokból eltávolították a vezetők 100%, a járásiakból pedig a 90%. Mindannyian a megtorlások különféle formáinak elszenvedői lettek. Ukrajna iskoláiban 4000 tanítót nyilvánítottak “osztályellenségnek” és bocsátottak el. Jelentős mértékben megnőtt az orosz tannyelvű iskolák és osztályok száma.
1933. október 20-án Vszevolod Balickij ukrán GPU elnök jóváhagyta a vádiratot “az ukrán katonai szervezet (UKSZ) perében”. A vádirat szerint ez a szervezet “aktív lázító, kém-, felforgató és terrorista tevékenységet folytatott, amelynek célja a proletárdiktatúra megdöntése Ukrajnában, az USZSZK elszakítása a Szovjetuniótól, és fasiszta diktatúra kikiáltása “független polgári köztársaság” képében”. A vádirat szerzőinek állítása szerint “az UKSZ-t az ukrajnai-galíciai harcos nacionalizmus azon tevékeny ellenforradalmi káderei alapították, akik a szovjethatalom ellen vívott polgárháború fegyveres harcaiban és aktív lázító és kémtevékenységében edződtek”.
1933. november 18-22-én került sor az OK(b)P KB és KEB együttes ülésére, amelyen Posztisev hangsúlyozta, hogy Ukrajnában a kolhozok immár bolsevikokká lettek. A plénum jóváhagyta a határozatot, amely megemlíti, hogy “jelen pillanatban az imperialista intervencióval összefogó helyi nacionalizmus jelenti a legnagyobb biztonsági kockázatot”. Ez a “jelen pillanat” eltartott néhány évig, és egyet jelentett Ukrajna intellektuális erőforrásainak következetes kizsigerelésével, a tudomány és az oktatás területén végrehajtott pogromokkal. Ugyanakkor a megtorlási hullám már elérte a kommunista értelmiséget is, azokat, akik tegnap még szidalmazták a “nacionalistákat”, mára azonban ellenségnek kiáltotta ki őket a rendszer, amelyet odaadóan szolgáltak.
1933. november 21-én a Manchester Guardian angol lap tudósítója a következőket írta. “Ha szóba kerül az éhínség, egyetlen, nyitott szemmel járó megfigyelő sem állíthatja, hogy az általam meglátogatott falvakban most éhínség van, de azt sem tagadhatja, hogy volt éhínség, méghozzá nem is kicsi, különösen áprilisban és májusban… Bátran állíthatjuk, hogy egyetlen tartomány sem szenvedett annyit, mint Ukrajna és Észak-Kaukázus”.
Felvetődik a kérdés: mi ez, ha nem céltudatos népellenes politika? A nemzetközi normákat figyelembe véve nem is nevezhető másnak, mint az ukrán nemzet ellen elkövetett NÉPÍRTÁSNAK.
Az 1932-33-as éhínség – a szemtanúk és a kutatók állítása szerint – kitervelt jelenség volt. Oka pedig a történelemben mindaddig ismeretlen tényező, a totális rendszer politikája volt. Az okokat és következményeket éppen ezért titkolták, és nemcsak a 30-as években, hanem egészen a 90-es évek kezdetéig.
Az ukrán politikai emigráció már 1932 végén riadóztatta a sajtót. Kiemelkedő szerepet játszott ebben a galíciai sajtó, amely közölte a szovjet rendszer alá rendelt Ukrajnából szököttek beszámolóit. A Nova Zorja lvivi újság Megsemmisítik az ukrán nemzetet. Védekezzünk! című cikkében írta a következőket: “A Zbrucs keleti oldala olyan, mint egy igazi katonai arcvonal, amely mögött gyökerestől irtanak ki egy egész népet. Aki szökni próbál erre az oldalra, holtan esik össze a határon, és csak ritka kivételképpen jutnak át az élő csontvázakhoz hasonlatos emberek”.
Ugyanebben a lapban olvashatunk egy terjedelmes írást, melynek címe: Rémtettek Ukrajnában. Minden ukrán kötelességéről. A cikkíró arra a következtetésre jut, hogy az ukránok tömeges kiirtása ellen mind Ukrajnában, mind pedig szerte a világon tiltakozni kell. Az európai és amerikai ukrán emigrációnak legfontosabb nemzeti kötelessége tájékoztatni a bolsevik Moszkva elnyomása alatt szenvedő Ukrajna mártíromságáról mindazokat a népeket, amelyeknek körében élnek. Tájékoztatni szóban, a sajtóban és önálló közlésekben”.
1933. július 24-én a galíciai egyházkerület ukrán görög-katolikus püspöksége az ukrajnai eseményekkel kapcsolatban felhívással fordult minden jóakaratú emberhez, amelyben többek közt a következő olvasható: “Ilyen gaztettek láttán elnémul az emberi természet, a vér megfagy az erekben…
Kérünk minden rádióállomást, vigye el hangunkat szerte a világba, talán eljut a nyomorúságos viskókba, az éhínségtől szenvedő parasztokhoz is”.
Fontos megjegyezni, milyen jelentős tájékoztató és összefogásra ösztönző szerepet játszott a Trizub című ukrán lap. A 30-as években szinte minden számukban közöltek az ukrajnai éhínségről szóló cikkeket és szemtanuk beszámolóit, írtak az ukrán emigráció által tett szervezeti lépésekről, a külföldi lakossági akciókról, az éhezők megsegítéséről és az éhínség tényének a szovjethatalom általi elhallgatásáról. Az ukrán görög-katolikus püspökség és számos egyéb ukrán társadalmi szervezet kezdeményezéseinek köszönhetően az Emigrációs Központi Tanács, valamint az Ukrajna megsegítésére alakult csernyicvi és lvivi bizottság vezetésével, valamint a franciaországi Ukrainisztikai Társaság néhány tagjának kezdeményezésére 1933. augusztus 24-én Párizsban megalakult az ukrajnai éhezők megsegítésére alakult bizottság.
Az éhezők megsegítését azonban megnehezítette, hogy a bolsevikok nem ismerték el az éhínség tényét, ezért a segélyezést is csak nagyon nehezen lehetett külföldön megszervezni. Szofija Ruszova professzor, az Ukrán Nemzeti Nőtanács elnöke írta: “A Nemzeti Nőtanácsba tömörülő emigráns ukrán nők képtelenek bárminemű segítséget nyújtani a szerencsétlen lakosságnak. Az ukrán emigrációt rettenetes bolsevik korlátok választják el népétől – egy pihe sem repülhet át tőlünk Ukrajnába, vagy onnan mihozzánk. Hozzátartozóinkkal folytatott levelezésünk kegyetlen üldöztetést von maga után. Még egy kiló rizst sem küldhetünk, még az éhező emberekkel macska-egér játékot folytató bolsevikok által megszabott hatalmas árért sem, ha nem akarjuk szörnyű megtorlásnak kitenni hozzátartozóinkat, testvéreinket és gyermekeiket. Csak annyit tehetünk, hogy tisztességesen tájékoztatjuk a művelt világot azokról a szörnyűségekről, amelyek azok mögött a falak mögött történnek”.
Az ukrán emigránsok tájékoztatási és szervezési akciói elértek bizonyos eredményeket. A világ megtudta, mi történik a Szovjetunióban az ukrán parasztsággal. Movinkel norvég miniszterelnöknek köszönhetően 1933-ban felvetették a kérdést a Népszövetségben, a Nemzetközi Vöröskeresztben és sok ország társadalmi szervezeteiben. Az orosz emigránsok is tiltakoztak az ukrajnai éhínség ellen.
1933. október 29-én az ukrán emigránsok meghirdették “az összemberi panasz és össznépi harag napját – a Szovjetunió határain kívül minden olyan térségben, ahol ukránok élnek, mindenhol, ahol a világban szétszórtan ukrán kolóniák találhatók, ahol csak ukrán szív dobog, ahol csak hallatszik az ukrán szó…”
Az ukrán emigráció erőfeszítései végül visszhangra találtak Európában. 1933. december 16-17-én Bécsben, Initzer érsek vezetésével tartották meg a Szovjetunióban éhezőket segítő valamennyi szervezet nemzetközi és ökumenikus tanácskozását. Megalakult a bécsi segélyezési bizottság. A tanácskozáson angliai és svájci nemzetközi szervezetek, német, zsidó és orosz nemzeti segélyszervezetek képviselői vettek részt.
A legnagyobb képviselettel a külföldi ukrán szervezetek voltak jelen a tanácskozáson. “A nemzetközi tanácskozás tényanyagok alapján újra nyilvánosan megerősítette a szovjetunióbeli éhínség tényét, ezen belül is elsősorban Ukrajnában és az Észak-Kaukázusban, továbbá a nagyvilágnak a szerencsétlen sorsú emberek iránti közömbösségét, a várható, még szörnyűbb éhínség lehetőségét, és szenvedélyes hangú felhívást intézett az egész emberiséghez: tettekkel segítsenek a szerencsétlen embereken”.
A Határozatban rögzítették:
“1. Válaszképpen a legutóbbi aratás óta a Szovjetunióban dühöngő éhínség tényének minden eszközzel történő eltitkolására, a kongresszus határozottan megerősíti, hogy az elmúlt esztendőben ártatlan emberek milliói haltak éhhalált a Szovjetunió talán leggazdagabb vidékein, többek közt Ukrajnában és az Észak-Kaukázusban. Ugyancsak határozottan állítják, hogy a tömeges halálesetekkel összefüggésben sajnálatos jelenségek, többek közt kannibalizmus esetei fordultak elő.
2. Az áldozat elkerülhető lett volna. Amikor a Szovjetunióban ez a tragédia lejátszódott, a tengeren túli gabonatermelő országok túltermelési válságtól szenvedtek, nemzetközi konferenciák foglalkoztak az élelmiszer-termelés csökkentésének kérdéseivel. Hatalmas mennyiségű élelmiszert semmisítettek meg…” Fontos megjegyezni, hogy nemzetközi nyomásra a Szovjetunió kénytelen volt elismerni az 1932-33-as éhínség tényét, de annak igazi okairól és mértékéről mélyen hallgattak.
A háború utáni években az ukrán emigránsok hatalmas munkát végeztek azért, hogy összegyűjtsék az 1932-33-as éhínségre vonatkozó dokumentumokat, és főképpen a szemtanuk visszaemlékezéseit. 1948-ban az Ukrajnai Politikai Foglyok Egyesülete kiadta G. Szova Az 1933-as ukrajnai éhínség című brosúráját, továbbá napvilágot láttak D. Szolovij Lépésben a Golgotára és Ukrajna Golgotája című munkái, M. Verbickij A Kreml legnagyobb gaztette című összeállítása, valamint egy sor átfogó cikk, stb.
Szova az éhínség egyik okaként úgy általában a szovjethatalom politikáját nevezi meg. A Szovjetunió első ötéves fejlesztési terve kalandor ötlet volt, és a viták során győzelmet arattak a “gigantománia” hívei. A teljesítéséhez (az ország iparosításához) szükséges pénzt a mezőgazdasági termékek exportálásával a falvakból préselték ki. A másik ok a kollektivizálás volt, amely “elhamarkodottan történt, nem vette figyelembe a valós technikai lehetőségeket”.
Az ukrajnai éhínségről szóló publikációk különösen az évfordulók környékén szaporodtak el. 1955-ben a Sljahovi peremohiban jelent meg P. Poloveckij: Sztálin bűntársai az 1933-as kiéheztetéses népirtásban című cikke. A szerző, elemezve az események menetét, a szovjetunióbeli éhínségről szóló sajtóközleményeket, rámutat arra, hogy a tragédia eltitkolásáért nemcsak Sztálint és “a kremli gazembereket, a politikai bizottságot és a muszkákat” terheli a felelősség. Azok is vétkesek, akik “nemcsak hallgattak, hanem megteremtették a kétkedés és a semmibevétel légkörét”. És ezt nem az istentelen Kreml emberei tették, hanem a nyugati demokrácia képviselői, akik Moszkvában, Kijevben és a Szovjetunió más városaiban kísérték figyelemmel az életet és az emberi viszonyokat – az ő kifejezésükkel élve – az újszülött “igazi szocialista államban”.
A szerző az egyik ilyen újságírónak tartja W. Duranty-t, a New York Times tudósítóját. Ő volt az, aki lapjában megcáfolta annak az angol G. Johns-nak a beszámolóját, aki 1933 márciusában negyven mérföldet gyalogolt faluról falura Harkiv környékén, és tájékoztatta a világot az ukránok szörnyű tragédiájáról. Duranty erkölcsi-etikai szempontból szelektívnek tekinthető publikációi még a 80-as években is megjelentek.
Az 1932-33-as nagy ukrajnai éhínséggel 12 oldalon foglalkozó The Ukrainian Weekly különkiadásának egyik szerzője megjegyzi, hogy ellentmondások fogalmazódnak meg abban a kérdésben, hogy “volt-e 1932 és 1934 között éhínség Ukrajnában. Az egyik oldalon azok állnak, akik elismerik, hogy “volt éhség”, a másik oldalon pedig azok, akik szerint hatalmas éhínség pusztított. Duranty például csupán azt állította, hogy a Szovjetunióban komoly élelmiszer-hiány van, és az elégtelen táplálkozás következtében megugrott a halálozások száma. A helyzet rossz, de éhínség nincs. Ezzel megakadályozta a közösségi érzés kialakulását más országokban, és szolgálatot tett a szovjet rendszernek. Mi több, a Stalin and C°című könyvében az újságíró arról ír, hogy a szovjet élelmiszer-szabvány jelentősen különbözik a forradalom előtti, szinte középkori szabványtól, és olyan magas szintre emelkedett, hogy majdnem megközelíti az amerikait, szemben mindazzal, amit az amerikaiak gondolnak. És ezt akkor írta ez az ember, amikor a Szovjetunióban tömegével haltak éhen az emberek.
1963-ban, a Szvoboda című lap hasábjain nagy számú tájékoztató jellegű írás jelent meg az 1932-33-as éhínségről, többek közt Valentyin Kalinik: Családrombolás a Szovjetunióban című könyvének egyik fejezete. A szerző utal arra, hogy az ukrajnai éhínségben mintegy 7 millió ember pusztult el. 1973-ban, Münchenben jelent meg Vaszil Pljuscs alapműve, a Genocide of the Ukrainian People, amely részleteiben vizsgálja az éhínség okait.
Az ukrán politikai emigráció által végzett hatalmas meggyőző és tájékoztató munka hatására az orosz emigráns-kiadványokban is kezdtek megjelenni az éhínségről szóló cikkek. Így például A. Avtorhanov megjegyzi, hogy személyesen Sztálin és Mikojan szervezte meg az országban az éhínséget 1932-33-ban. Ukrajnában 6 millió ember halt éhen. Utal arra is, hogy az éhínség Ukrajna, Turkesztán és Észak-Kaukázus egyes járásaira korlátozódott, és annak a következményeként alakult ki, hogy a kollektivizálás idején szinte ingyen kellett kötelezően beszolgáltatni a gabonát, vajat, húst.
Avtorhanov arról is ír, hogy jól emlékszik az 1930 novemberétől bevezetett intézkedésekre. 1. Élelmiszer- és iparcikk-jegyrendszer bevezetése; 2. Bevezették a különféle társadalmi csoportok megkülönböztetett ellátását (1. Csekista aktivisták, 2. Pártaktivisták, 3. Tiszti Állomány – Vojentorg, 4. ITR, 5. Pedagógusok); Hasonlóképpen megkülönböztetett ellátásban részesültek a különböző városok – a) - a különleges elbírálásban részesülők (Moszkva, Leningrád), b) - az egyes listán szereplő városok (Kijev, Harkiv, Minszk, Baku, stb.), c) – a kettes listán szereplők, d) – a hármas listán szereplők.
1983-ban, az orosz emigránsok Russzkaja Miszl című folyóirata leközölte Alain Besancon felszólalását, amelyet 1983. június 4-én mondott el Párizsban, a Sevcsenko szobor előtt, a Franciaországi Ukrán Szervezetek Egyesülése által szervezett rendezvényen. Ebben megjegyezte: “Az esztelen terhelés éhínséghez vezetett. Ha ebben a szerencsétlenségben bármit is az arctalan szocialista folyamat, az utópia okozta vakság, az esztelen tervezési automatizmusok és a bürokratikus terror rovására is írhatunk, akkor is nyilvánvaló a Sztálin és hívei által hozott tudatos politikai döntés: politikailag szétverni a parasztságot, szétzúzni Ukrajna nemzeti egységét.
A parasztság kiirtását a vezetői garnitúra teljes cseréje és Ukrajna “ukrán-mentesítése” kísérte. Ez egy folyamatos népirtás volt, amelynek csúcspontja 1932-33-ban volt, ami újra kezdődött a háború után és tart mind a mai napig”.
A szerző megjegyzi, hogy 1933 tavaszán az ukrán lakosság közel 10%, négymillió férfi, nő és gyermek halt éhen. A teljes demográfiai deficit pedig elérte a 7 milliót. Bár az éhínségről az igazság már akkor, 1933 tavaszán eljutott nyugatra – jelentek meg brosúrák, cikkek újságokban és folyóiratokban – ugyanakkor Edouard Herriot francia elnök azt állította, hogy ukrajnai utazása során gazdag kolhozokat és jóllakott embereket látott. Erről jegyezte meg Besancon, hogy “aligha akad ennél botrányosabb példája annak, amit burzsoá szovjet-pártiságnak neveznék”.
1938-ban Borisz Szuvarin megjelentette Sztálin című klasszikus alkotását, amelyben úgyszintén említést sem tesz az ukrajnai éhínségről. Besancon is csak 1970-ben ismerte fel, hogy az éhínség tulajdonképpen népirtás volt. Akkor, amikor elolvasta Vaszilij Groszman: Minden folyik című művét. Ugyanakkor a francia kommunista párt gondoskodott arról, hogy ez a könyv ne juthasson el az olvasókhoz. Vaszilij Barka: A sárga fejedelem című könyve csak 1981-ben jelent meg.
A frissen tájékoztatott világ csak ötven év elteltével kezdett más szemmel nézni az ukránok 30-as évekbeli tragédiájára. 1980-tól kezdve a Soviet Studies, a Slavic Rewiew című lapokban, és különféle európai újságokban vita bontakozott ki a szocializmus és az emberi élet áráról, a Szovjetunióban végrehajtott kollektivizálásról és annak következményeiről, a mérhetetlen emberi veszteségekről (a számok döbbenetesek) és dokumentált adatok kerültek nyilvánosságra.
Bohdan Oszadcsuk a lengyel Zositi isztorii c. lapban egy sor dokumentumot közöl a nagy ukrajnai éhínség 50. évfordulója alkalmából. A bevezetőben többek közt megjegyzi, hogy az 1933-as éhínség “szervezett és előre kitervelt akció volt, amelynek célja a városi munkásság és értelmiség fő erejét és utánpótlását jelentő ukrán parasztság kisemmizése volt. Elérkezett az idő, hogy a falusi mozgalom fellépjen az Oroszország által évszázadokon át – a Poltavai Csata óta – folytatott pusztítás ellen”.
Az éhínség okait elemezve Oszadcsuk megjegyzi, hogy a közös gazdálkodás egyáltalán nem jellemző az ukránokra. A kolhozok sem szervezetileg, sem pedig műszakilag nem voltak készek ekkora változásokra, ami óriási, esetenként 30-40% betakarítási veszteséghez vezetett. Ezen túlmenően, 1931-ben a 11 millió tonna betakarított gabonából elkoboztak 7 millió tonnát. Sztálin jó időpontot választott erre az akcióra. Németországban hatalomra került Hitler és hozzálátott a náci diktatúra kiépítéséhez. Ehhez viszonyítva az ukrán parasztság tragédiája nyilvánvalóan marginális jelentőségű volt a Nyugat számára.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a 80-as évek kezdetén az ukrán politikai emigránsoknak sikerült rést ütni nemcsak a nyugati tömegtájékoztatási eszközök hallgatásának kemény falán, hanem arra is rávették az egyes országok kormányait, köztük az Egyesült Államokét is, hogy alakítsanak az éhínség körülményeit feltáró vizsgálóbizottságokat. Az Ukrajna Barátainak Klubja által 1983-ban összegyűjtött anyagok – A francia és a külföldi sajtó 50 évvel ezelőtt címmel – tanúsítják azt a világvisszhangot, amelyet az ukrán politikai emigránsoknak az ukrajnai éhínség 50. évfordulója kapcsán szervezett rendezvényei keltettek, és arra is utalnak, hogy a világ közvéleménye kezdte némileg másképpen megítélni a Szovjetunióban történteket. Az újságok hasábjairól szinte egyetlen napra sem tűnt el az “éhínség” kifejezés. Az éhínségről írtak a francia újságok és folyóiratok: a Le Quotidien de Paris, a Le Monde, a Lire, a L’Alternative; a svájci lapok, többek közt a Gazette de Lausanne; az angol sajtó: a The Daily Telegraph és mások.
Válaszképpen a nyugati sajtóban megjelenő cikkek tömegére a Szovjetunióban, mind az országos, mind pedig a köztársasági (ukrán) sajtóban mindössze néhány cikkecskével reagáltak “a burzsoá rágalmakra”. Különösen erős kritika érte R. Conquest könyveit, amelyek a 80-as években láttak napvilágot. Az ukrán rádió még adás-sorozatot is szervezett. A kijevi rádió 1986. december 2-án megismételte R. Hmelnek, a történettudományok doktorának Az elkeseredettség agóniája című beszélgetés-sorozatát, beszélgetéseket folytattak egy másik történésszel, Iván Kurasszal is, A burzsoá-nacionalista csoportosulások vezérei elferdítik Ukrajna történelmét címmel, elemezték Az elkeseredettség aratása című filmet. Az emlékezetvesztés elleni küzdelem egyik megnyilvánulása volt, és az ukrán tudósoknak az ukrán rádióban és sajtóközleményekben elhangzott, illetve megjelent hazugságaira adott válaszként szolgált a Szabadság Rádió.
Miközben azt elemezzük, hogyan járult hozzá az ukrán politikai emigráció az egész ukránság és a világ közvéleményének tájékoztatásához Ukrajna történelmét illetően, fontos megemlíteni, hogy az ukránok által vívott nemzeti-felszabadító harcok történetének különféle periódusai az orosz történészek ellenállásába és hamisítási törekvéseibe ütköztek, de a legélesebb vita mégis az 1932-33-as éhínség kapcsán bontakozott ki. Az ukrán emigráns-kiadványok közleményei, illetve azok hatása nyomán az egyes országok független kutatói levonhatták a megfelelő következtetéseket az 1932-33-as éhínségre vonatkozóan.
Először is: az ukrajnai éhínség szándékolt volt, amelyet az ukrajnai szovjet rendszer provokált ki; másodszor: az éhínség lokális jellegű volt (Ukrajnát és Észak-Kaukázusnak azt a részét érintette, ahol ukránok éltek), következésképpen az éhínség etnocídium, azaz az ukrán parasztság (az ukránok, mint nemzet) megsemmisítésére irányuló céltudatos akció volt, amely szembenállást szült az uralkodó hatalom irányába. Az éhínség veszélyesen nagy méreteket öltött (bár az éhínség áldozatainak száma a különféle publikációkban eltérő, a szóródás 5 és 10 millió közöttire tehető).

Az Egyesült Államok kongresszusi különbizottságának jelentése az 1932-33-as ukrajnai éhínséget érintő vizsgálatról

1. Semmi kétség, hogy az Ukrán SZSZK-ban és a Kaukázus északi területein 1932-33-ban nagyon sokan haltak éhen annak az éhínségnek a következtében, amelyet a szovjet kormány emberei okoztak az 1932-es termés elkobzása révén.
2. Az ukrajnai éhínség áldozatainak száma eléri a több milliót.
3. A szovjet kormánynak “a kulákok diverziós cselekedeteire” – mint az éhínség során tapasztalható minden “nehézség” okára – utaló hivatalos nyilatkozata minden alapot nélkülöz.
4. A gyakori nyilatkozatok ellenére az éhínségnek semmi köze sem volt az aszályhoz.
5. A szárazsággal összefüggésben fellépő gabonahiányra 1932-33-ban a szovjet kormány hivatalosan azzal reagált, hogy segített a károsult területeken és kedvezményeket adott a parasztoknak.
6. 1932 közepén, amikor az Ukrán SZSZK kormánya elégedetlenségének adott hangot amiatt, hogy a mértéken felüli beszolgáltatási kényszer helyenként éhínséget okozott, Moszkva változtatott korábbi elképzelésein, és még keményebben lépett fel a parasztokkal szemben.
7. Amikor a szovjet kormány képtelen volt teljesíteni Ukrajnában a szélsőségesen magas gabona-begyűjtési normákat, rendkívül kemény intézkedéseket vezetett be, hogy minél több gabonát vehessen el a parasztoktól.
8. 1932 őszén Sztálin – az ukrajnai szándékolt “begyűjtési válságra” hivatkozva – fokozta az ellenőrzést Ukrajna felett, és még több kényszerintézkedést foganatosított a gabona beszolgáltatása érdekében.
9. Az 1932-33-as ukrajnai éhínség annak a következménye volt, hogy a falusi lakosságtól minden mezőgazdasági terméket elkoboztak.
10. A gabona-beszolgáltatásért felelős kormányzati tisztségviselők szintén rettegtek a megtorlástól.
11. Sztálinnak már 1932-ben tudomása volt arról, hogy Ukrajnában éhen halnak az emberek.
12. 1932 végén Sztálin kihasználta az ukrán kormány “gyengeségét” a gabona-beszolgáltatás területén, és fokozta az Ukrán Kommunista Párt felett gyakorolt ellenőrzést, továbbá olyan utasításokat adott, amelyek tovább rontották a helyzetet és a maximális szintre emelték az ember-veszteségeket.
13. Posztisev kettős felhatalmazást kapott Moszkvától: növelni a begyűjtött gabona mennyiségét, s ez által fokozni az éhínséget Ukrajnában, és ezzel párhuzamosan felszámolni a nemzeti önrendelkezésnek azokat a fejezeteit, amelyeket a szovjet kormány korábban engedélyezett az ukránoknak.
14. Éhínség volt a Volga folyó medencéjében és az Észak-Kaukázuson is, de az ukrajnaihoz hasonló következményekkel és mértékkel csak azokon a területeken találkoztunk, ahol ukrán nemzetiségűek éltek.
15. Lépések történtek annak érdekében, hogy az éhezők ne távozhassanak olyan régiókba, ahol jobb volt az élelmiszer-ellátás.
16. Sztálin és környezete 1932-33-ban népirtást hajtott végre az ukránok ellen.
17. Az amerikai kormány elegendő és időben kapott információval rendelkezett az éhínségre vonatkozóan, de egyetlen lépést sem tett a helyzet megkönnyítése érdekében. Éppen ellenkezőleg, az Egyesült Államok kormánya 1933 novemberében, közvetlenül az éhínséget követően diplomáciai elismerésben részesítette a szovjet kormányt.
18. Az éhínség idején az amerikai sajtó egyes képviselői együttműködtek az ukrajnai éhínség tényét tagadó szovjet kormánnyal.
19. Az utóbbi időben az éhínséggel foglalkozó kutatások terén jelentős előrelépés tapasztalható Nyugaton, és kisebb mértékben ugyan, de a Szovjetunióban is. Bár a szovjet tudósok és előadók sohasem adtak pontos és adekvát választ, az utóbbi hónapokban mégis jelentős előrelépés tapasztalható.

A Különbizottság jelentését elfogadta az Egyesült Államok Kongresszusa
Washington, 1988. április 19.

FOTÓDOKUMENTUMOK