AZ 1932-1933-AS UKRAJNAI ÉHÍNSÉG
Az ukránok ellen elkövetett népirtás
 “Felfúvódtak
és az utcán haltak meg. Egyszer bejött hozzánk egy ilyen felfúvódott
ember, kinyújtotta a kezét, mondván: Adj… Többet már nem tudott mondani.
Anyám adott neki egy szelet kenyeret. Szegény ember kiment, leült az eresz
alá, megette a kenyeret, de felállni már nem tudott” (Egy szemtanú
visszaemlékezéseiből, Hmelnyickij megye).
Az 1932-től folyamatosan terjedő éhínség 1933 elején érte el
“csúcspontját”. Kiszámították, hogy az év elején egy átlagos, öttagú
parasztcsalád megközelítően 80 kg gabonával rendelkezett, aminek ki
kellett volna tartani a következő termésig. Más szóval, minden családtagra
havonta 1. 7 kg jutott. A kenyér nélkül maradt parasztok kutyát, macskát,
ürgét, fakérget, faleveleket ettek, amit a párttagok bőségesen ellátott
konyháiról származó moslékkal egészítettek ki.
A legnagyobb éhínség az 1933-as beszolgáltatásokat követte. Először a
férfiak, aztán a gyerekek, s végül az asszonyok haltak meg. De még mielőtt
meghaltak volna, sokan megőrültek, elveszítve minden emberi méltóságukat.
Az éhínség letompította az emberek erkölcsi érzékét. A kannibalizmus több
előfordulásáról van tudomásunk. A pártaktivisták pedig folytatták az
élelmiszerek elkobzását, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy egész
falvak teljes lakossága halt éhen. Viktor Kravcsenko, ezen aktivisták
egyike később leírta: “Csatában az emberek gyorsan halnak. Harcolnak, de
érzik a bajtársi szolidaritást és van kötelességérzetük. Itt viszont azt
láttam, miképpen pusztulnak el az emberek teljes elhagyatottságban, hogy
lassú haláltusában éri őket a szörnyű vég, miközben szó sincs arról, hogy
pusztulásuk bármiféle ügy érdekében hozott áldozatként nyerjen igazolást.
A távoli főváros konferenciatermeiben és bankett-asztalainál hozott
politikai döntés kergette csapdába és hagyta meghalni őket. Mindenkit a
saját otthonában. A csontsovány, felpuffadt hasú és lógó végtagú
kisgyerekek nyújtották a legszörnyűbb látványt. Az éhínség minden gyermeki
vonást letörölt mindnyájuk arcáról, az éhség félelmetes kísértetekké
változtatta őket, s csupán a szemükben csillant meg valami a távoli
gyermekkorból”.
Sokat mondanak a gyermekhalálozás mértékéről az alábbi adatok: a Poltava
melletti Pleskán faluban az 1932-1933-as éhínséget megelőzően mind a négy
osztálytermet megtöltötték a gyerekek. Az éhínséget követően az iskolát
bezárták. Többé nem volt kit tanítani. A 30-as években iskoláskorú, ma már
idős emberek elmondása szerint az 1932-1933-as tanévben gyakorlatilag nem
volt tanítás, mert a gyerekeknek sem erejük, sem pedig ruhájuk nem volt,
de ha mégis elvánszorogtak az iskoláig, csak azért tették, hogy ott
megehessék a kimondottan számukra készített híg löttyöt vagy kását.
Azok a szülők, akik már nem bírták nézni gyermekük kínjait, a városok
gyermekotthonainak küszöbén hagyták a kicsiket abban a reményben, hogy ott
talán jobbra fordul az életük. Számos történelmi és statisztikai adatból
áll össze a szörnyű kép: az ukránok lakta területeken legalább 3 millió
900 ezer gyermek halt éhen 1932-1933-ban.
1933-ban, a falvakban olyan sokan haltak éhen, hogy a holttestek napokig
feküdtek takarítatlanul az utcákon és tereken. A kormány kijelölte azokat
az embereket, akik összeszedték és a temetőbe szállították a halottakat.
Ezért a munkáért napi élelmiszercsomag járt. A halottakat általában nem
túl mély gödrökben földelték el, így gyakran előfordult, hogy a friss
hantok földje mozgott, mert a holtakkal együtt élőket is eltemettek. Sok
szemtanú számolt be arról, hogy a legyengült emberek könyörögtek a
hullaszállítóknak, hogy őket ne rakják fel a halottak közé. Hiába. “Úgyis
meghalsz” – mondták.
“1933 tavasza rettenetes volt. A faluban szekérre rakták a halottakat.
Volt olyan nap, amikor egy-egy portáról hat halottat is kivittek. Egyes
családok a kert végében vagy a város peremén temették el halottaikat”.
(Egy szemtanú visszaemlékezéseiből.)
Túlélők állítják, hogy az éhínség kimondottan az ukránok által lakott
területekre korlátozódott, mert az éhező ukrán parasztoknak tilos volt
orosz területre lépni, illetve utazni. Az ukrán-orosz határon vasúti
kocsikkal torlaszolták el az utat, az ukrán szökevényeket pedig lelőtték.
Hasonló sors várt azokra a parasztokra is, akik a lengyel vagy a román
határt célozták meg.
 A
szovjet kormány hosszú ideig semmit sem tett az éhező milliók sorsának
enyhítése érdekében. Az oroszországi kiszállításra váró gabona- és
burgonyahegyek pedig ott rothadtak el a vasútállomásokon. Az őrség még a
közelükbe sem engedte az éhező parasztokat. Előfordult, hogy a még nem
teljesen elerőtlenedett emberek megostromolták a magtárakat. Egyeseket
kivégeztek közülük, a szerencsésebbeket börtönbe zárták, ahol legalább
volt mit enniük. Sokszor még azokat a falusi aktivistákat is hagyták éhen
pusztulni, akik pedig részt vettek a gabona begyűjtésében.
A tömeges éhínség taktikáját minden tekintetben alaposan, jó előre
átgondolták, hiszen akkor, amikor ukránok milliói haltak éhen, és minden
élelmiszert – elsősorban gabonát – kivittek Ukrajnából, Oroszország
erőteljesen növelte gabonaexportját.
Fehérorosz munkások 1932. július 15-én kelt levele éles fénnyel világítja
meg, hogy tulajdonképpen kiket is akart elpusztítani a szovjet kormány
1932-1933-ban. “Mindenfelé megszámlálhatatlan kiéhezett, lerongyolódott
ukrán feküdt a fehérorosz városkák utcáin. Az ukránokat éhen akarják
veszejteni, miközben az újságok csupa jóról írnak. Miért nem írják meg az
igazságot, azt, hogy milliók éheznek… és a földeken még most is kint
rothad a termés”. Ezt az írást egészítik ki Robert Conswest, az éhínség
amerikai kutatójának szavai: “Az éhínséget Moszkva tervelte ki a nemzet
bástyájának tekintett ukrán parasztság elszegényítése céljából. Az ukrán
parasztokat nem azért döntötték nyomorba, mert parasztok, hanem azért,
mert ukránok voltak”.
Földrajzi térképek figyelmes tanulmányozáskor feltűnik, hogy a 30-as évek
végére minden ukrajnai megyéből eltűnt jó néhány, 1933 előtt létezett
település.
1933 májusától kezdve a kolhozok vezetői igyekeztek munkába állítani
mindazokat, akiknek még volt reménye a túlélésre. A parasztok többségének
azonban csak annyi ereje maradt, hogy kivánszorogjon a földekre. Az
elnéptelenedett falvak munkaerejét pótolandó diákokat, katonai
alakulatokat, városi embereket irányítottak a kiürült településekre. A
gazdátlanul marad ukrajnai földekre Közép-oroszországi betelepülők
érkeztek. Ezek az emberek különleges élelmiszercsomagokat kaptak, és
megengedték nekik, hogy beköltözzenek az üres portákra.
Az ukrajnai éhínségnek nem gazdasági, hanem politikai okai voltak, és nem
zárható ki az előre megfontolt szándék, a tudatos népirtás sem.
(Folytatás a következő számban.)
Hartyányi Jaroszlava
|
