Mesterséges éhínség Dél-Ukrajnában
 Következő elbeszélőnk,
Kravcsenko Jurij a 60-as évek elején született Mihajlivka községben, a
hagyományosan gazdag és bőtermő vidékként számon tartott Zaporizsja
megyében. A község jelenleg mintegy 30 ezer lakosú járási székhely. Jurko
családjának idősebb nemzedéke átélte az éhínséget. Kravcsenko úr az alábbi
elbeszéléssel megosztja az olvasókkal azokat a visszaemlékezéseket,
amelyeket az 1932-33-as éhínségről hallott. gyermekként az idősebbektől
A rokonoktól és az ismerősöktől már kora gyermekkoromban hallottam az
éhínségről. Nagyon gyakran került szóba ez a téma. A legtöbbet Jevdokija
dédnagymamámtól és az idősebb rokonoktól hallottam, mert az édesanyám
1944-ben született, így személyes emlékei nem lehettek erről a szörnyű
korszakról. A felnőttek a leggyakrabban személyes élményeiket mondták el,
de arra nem adtak magyarázatot, vajon milyen politikai okokra vezethető
vissza az ukrajnai éhínség. A hallottakból azonban megértettem, hogy
hozzátartozóim óriási drámaként élték meg.
Odahaza, vagy a rokonoknál, vendégségben elég gyakran beszéltek erről. Az
idősebbek, természetesen tisztában voltak azzal, hogy az éhínség
előidézésében vétkesek voltak a kommunisták, és még konkrét személyeket is
megnevezetek. Gyermekként azonban nem mindent értettem az elbeszélésükből.
De azt megjegyeztem, hogyan élték túl az emberek azokat az időket, mit
tettek a túlélés érdekében. A túlélők személyesen, vagy mások által
tolmácsolt beszámolóit azonban nem egy-két embertől, hanem nagyon-nagyon
soktól, legalább száz embertől hallottam.
Beszélgetőtársaim úgy emlékeztek, hogy a harmincas évek elején remek
gabona- és egyéb termések voltak mifelénk. Elmondták azt is, mennyire
megrázta az embereket, amikor megismerték a három kalászról vagy
krumpli-szemről szóló törvényt, amikor egy maroknyi élelemért börtönbe
vetették a parasztembert. A kommunisták még azt is lopásnak minősítették,
ha az ember felszedte a szekerekről leszóródott burgonyát, vagy gabonát.
Az őrök elfogták ezeket a szerencsétleneket, kifordították a zsebeiket és
tarisznyájukat, aztán átadták a „vétkeseket” a bíróságnak. A bírák pedig
ítélkeztek – legkevesebb három év börtönbüntetést szabtak ki ilyen
ügyekben. Nem egyedi esetekről volt szó. Amikor falubélijeim hazatértek
Szibériából, előfordult, hogy az üres ház várta őket, mert a családtagokat
elvitte az éhhalál.
Ezeket a vallomásokat nem egyszer hallottam különböző életkorú emberektől.
Voltak közöttük éltesebb korú öregasszonyok és öregemberek, akik már
felnőttként élték át a szörnyűségeket. De találkoztam fiatalabbakkal is,
akik gyermekként ismerkedtek meg az éhínséggel.
A visszaemlékezők között valószínűleg a dédnagymamám volt a legidősebb.
Viszonylag kistermetű asszony volt, korán megözvegyült, és sok terhet
cipelt a vállain. Csak önfeláldozó dolgosságának, az erős családi
kötelességtudatnak és a szeretetének volt köszönhető, hogy gyermekei
túlélték az éhínséget. Mint igazi anya és keresztény, képes volt áldozatot
hozni, és a háttérbe szorítani a saját érdekeit, ha a gyermekeiről volt
szó. Ezért is szerettük és tiszteltük mindannyian, ezért volt a szavának
súlya a családban. Amit tőle halottam azokról az évekről, maga volt a
színtiszta igazság. Dédnagymamám és kortársai nem találtak ki semmit sem.
Tehát, mint már az elején is mondtam, a kollektivizálást megelőzően a
faluban az emberek jómódban éltek. Nagy hosszú házak épültek, méretes
fészerekben tárolták a mezei munkákhoz szükséges eszközöket, a pajtákban
pedig a gabonát és más terményeket. Az építmények két részből álltak: az
egyik lakás céljára szolgált, a másikban az állatokat tartották. A
kommunisták megérkezése előtt majd’ mindegyik mihajlivkai gazdának volt
legalább egy pár lova, néhány tehene, hogy a disznókat és a baromfit ne is
említsem. Az idősebbek elmondása szerint a mi falunkban nagyon kevés
szegény ember volt. A faluban csak munkakerülőknek és piásoknak nevezték
őket. Amikor megérkeztek mihozzánk a bolsevik csapatok, a kommunisták első
dolga volt, hogy felkutassák az ilyen embereket, a kisstílű bűnözőket,
tolvajokat, akiket aztán felhasználtak különféle ügyleteikhez. Kaptak
valamilyen tulajdont, és persze, hatalmat. Akkoriban sokszor mondogatták
Ukrajnában: Így lett Ivánból nagy hirtelen úr…
A felnőttek azt mesélték, hogy a harmincas évek elején Mihajlivkában senki
sem akart önként belépni a kolhozba, ezért a parasztoktól erőszakkal
elvették a termelőeszközöket és az igavonó állatokat. A hatalom
cselekedetei természetesen ellenállást, és bolsevik politika elleni
tiltakozást váltottak ki falun. Az emberek már 1932 telén, ’33 tavaszán
szenvedtek az éhségtől. Kezdték enni a füvet, labodából sütötték a
kenyeret, a gledícsia termését fogyasztották. Az éhezést járványok
követték. Sok ember halt meg vérhasban. Nyáron, amikor valami csak termett
a sztyeppén vagy a mezőn, még találtak ennivalót az emberek. Télen azonban
nagyon nehéz megküzdeni az éhséggel, és az emberek tömegével haltak meg az
éhezés és a betegségek következtében.
Gyerekkoromban nem a kerülő úton jártam iskolába, hanem „toronyiránt”, a
régi temetőn át. Ebben a temetőben már alig egy-két kereszt volt csak,
jobbára még a kozák időkből. Azt mesélték, hogy az éhínség idején
tömegével temették ide a falusiakat, de egyetlen keresztet, vagy sírkövet
sem állítottak. A sírásók sem lehettek valami jó erőben, mert nem ástak
mély gödröt, hanem csak egy kissé lekaparták az átfagyott földet,
bedobálták a sekély gödörbe a holttesteket és visszahúzták rájuk a földet.
Előfordult, hogy az éhes kutyák kikaparták a halottakat és megették…
Rettenetes.
Mihajlivkában emberevési esetre nem emlékeztek. Azt azonban mesélték, hogy
a helyi piacon néha árultak olyan kocsonyát, amelyben emberi körmöket
találtak…
Az éhező parasztok különféle módszerekkel jutottak élelemhez.
Gazdaságunkban az idősebbek eszkábáltak egy rejtett ólat, amelyben disznót
tartottak – amíg kitartott az eldugott takarmány. Télen vágták le, mert a
hidegben hús nem romlott meg, így egy ideig volt mit enni. A faluban
azonban nem mindenkinek állt módjában állatot tartani, és nem egyszer
fordult elő, hogy az emberek bemásztak az idegen kamrába vagy istállóba,
és ellopták az élelmet. Nem haragudtak rájuk, mert tudták, milyen nehéz a
sorsuk. Dédnagyanyám úgy próbált úrrá lenni a helyzeten, hogy bejárt
Zaporizsjába, a piacra, és ott eladogatott értékesebb holmikat, nemcsak a
sajátját, hanem másokét is. Az ismerősök gyakran hoztak hozzá órákat,
nyakláncot, ezüst evőeszközöket és más, értékesebb tárgyakat. Az
elszámolás után megmaradt „árrésből” aztán tudott venni valamit a
családjának is. Maga az utazás egy rémálom volt. A parasztokat az őrség
nem engedte a városba. Az emberek úttalan utakon, mindenféle hazugság árán
jutottak be Zaporizsjába. Egyesek úgy menekültek meg a lebukástól, hogy a
vagonok tetején utaztak, így nem láthatták őket lentről. A kerülő utakon
más veszély leselkedett a parasztokra: éhes bandák eredtek a nyomukba, és
elvették az élelmet.
A rablók nagyon ötletesek voltak. Nagy, éles, a horgászok horgához
hasonlatos kampókat gyártottak, amelyeket hosszú kötélre kötötték. A
különleges „horgászfelszerelést” feldobták a vagonok tetejére, oda, ahol
batyuzók utaztak. A horog gyakran akadt be az élelmiszeres csomagokba,
amelyeket aztán a rablók szépen lerántottak a földre. Olyan eset is
előfordult azonban, amikor a batyu helyett embereket rántottak le a
földre.
Dédnagyanyám gyakorlatilag nemigen ment messzebb Zaporizsjánál, mert az
utazás nagy veszélyekkel járt, hiszen a városokat szigorúan őrizték. Talán
egyszer ment el Melitopolba, de tovább nem utazott, hiszen úgy sem
engedték volna be egyik városba se.
Az éhínség idején az utcánkban nagy sok házból kihaltak a lakók. Az
idősebbek mesélték, hogy a szomszédságunkban több nagycsalád halt ki, és
időről-időre minden portáról temettek valakit, aki éhen halt. A mi
házunkkal szemben volt egy ház, amelyben valamikor egy tehetős család –
úgy hat-hét ember – élt. Mind az öt gyermek és az asszony éhen halt. Csak
az apa maradt életben. Csonttá soványodott, egészen belefeketedett, olyan
lett, mint egy kísértet; bejött hozzánk, és küszöbről ordított: „Adják ide
legalább a krumpli héját, de dobják ki, én megenném!”
Azt mondják, hogy akkoriban a gyerekek rendszertelenül jártak iskolába.
Sokszor annyira legyengültek az éhségtől, hogy összeestek az úton. Az
éhségtől szintúgy szédelgő kortársaik nem tudtak segíteni rajtuk, hát
egyszerűen átlépték őket. Az éhség nemcsak a gyermekekben tompította el az
emberi érzéseket, hanem a felnőttekben is, hiszen aránylag rövid idő alatt
annyi haláleset tanúi voltak, hogy egy beteg gyermek láttán már nem
hasított beléjük úgy a fájdalom, mint korábban.
Nem emlékszem olyasmire, hogy a szüleim bármit is meséltek volna arról,
hogy az emberek panaszkodtak volna a hatalomnak a helyzetükre.
Tulajdonképpen nem is lett volna kinek panaszkodni, mert a hatalom
rosszabbul bánt az ukrán lakossággal, mint a legádázabb ellenség. A
kommunista és komszomolista aktivisták lépten-nyomon azt üvöltözték, hogy
ők a néphatalom, minden dolgozó hatalmának képviselői. Mindenfelé hazug
plakátok és jelmondatok hirdették az állami gondoskodást. Eközben az
emberektől kegyetlenül elvették az utolsó darab kenyeret is, és börtönbe
zárták őket azért a három szerencsétlen kalászért, amit a tarlón szedtek
fel…
Egy dolog hallgatni és olvasni a párt és a kormány gondoskodásáról szóló
hamis szavakat, és egészen más megismerni a valóságot, a szovjethatalom
barbár cselekedeteit, az állami szinten művelt lumpen önkényuralmat. A
lényeget tekintve mindez nem volt egyéb, mint a bolsevikok által
törvényesített rablás. Kihúzták a parasztság lába alól a talajt, a
rémületbe kergették, erkölcsileg megtörték, lázadási hajlamait csírájukban
elfojtották, mert egy egész seregnyi rendőr és un. aktivista állt a
szolgálatukban. Mindezt nagyon aljasul, durván és lelketlenül hajtották
végre. Az emberek sohasem sejtették, mire készül velük szemben az állam,
amely útonálló módjára viselkedett. Ezért abban az időben csak a néma
ellenállást lehetett érezni, de szervezetten senki sem mert szembeszegülni
a bolsevik kollektivizálásával. Az embereknek erejük sem volt
szembefordulni a hatalommal. A kommunisták akkorra már megtanultak
mesterien és kegyetlenül, már a csírájában elfojtani bármilyen lázadást,
különösen pedig a falusiakét.
Az éhezéstől elkeseredett emberek gyakran keresték fel a dögkutakat, ahova
az elhullott gebéket és lesoványodott teheneket dobálták. A faluban mindig
tudták, éppen milyen állat hullott el a kolhozban. Az emberek nemcsak a
döglött állatok húsát, hanem a csontokat és a bőrt is hazavitték. A dolgok
odáig fajultak, hogy a dögkúthoz járt azt az egyik tanító is, aki öreg
édesanyjával lakott. Egyszer éjszaka érkezett és már nem jutott neki semmi
sem, és az emberekből ekkor kitört a felháborodás, mondván: mit kellett
megérniük, hogy már a tanító is a dögkútra kényszerül, de végül nem jut
neki a dögből… Gyermekként félelmetesek voltak számomra a közelmúltunkról
szóló történetek.
Az ukrajnai falvakban akkortájt különféle pártmunkások, komszomolisták és
olyan aktivisták voltak az urak, akik tegnap még minden idejüket a
kocsmában töltötték és lopták a napot. Később, az éhínség idején
csatlakozott hozzájuk néhány egykori tehetősebb gazda is azok közül,
akiket nagyon megviselt az éhezés. Revolvert adtak a kezükbe, és kezdetét
vette a gabona utáni kutató hadjárat, a kamrák kisöprése, a „gazdagok”
kuláktalanítása, és ehhez hasonló szörnyűségek.
Volt például egy lökött megbízott, aki italosan állandóan belekötött a
lányokba, le akarta fektetni őket. Ha valaki ellenkezni próbált, akár le
is lőhette. A hatalom olyan semmirekellőket fogadott szolgálatába, akiknek
nem volt semmijük, és ezért az egész világot gyűlölték. Ezek a személyek
boldogan rabolták ki az ukrán parasztokat, és közben még a szovjet állam
védelmét is élvezték.
A mihajlivkai templomot az éhínség idején bezárták. Később úttörőházat
csináltak belőle. A homlokzati Szűzanya freskót lemázolták. Aztán a
kommunista hatalom megparancsolta, hogy fessenek rá egy nyiszlett
úttörőcskét. Ez a „festmény” idővel lehámlott a falról, és előtűnt az
Istenanya. Újra lefestették, és újra előjött. Nem tudtak mit kezdeni a
jelenséggel, elhatározták hát, hogy egy lemezt szerelnek a falra, amely
teljesen letakarja a freskót.
Később a járási vezetők egyike úgy határozott, hogy tornatermet rendez be
az úttörőházban. De a teremben egymást érték a sérülések. Egy kislány még
meg is halt. A templom bezárásában érintett személyekkel is misztikus
dolgok történtek. Az iskolánk igazgatójának, a járási katonai
parancsnoknak, a járási pártbizottság első titkárának és
rendőr-parancsnoknak szellemi fogyatékos gyereke született. Az emberek azt
mondogatták, hogy hitetlen cselekedeteikért, a templom bezárásáért kell
elszenvedniük Isten büntetését. Én már csak arra emlékszem, hogy a
templomot felrobbantották. A hatalomnak nem sikerült a saját elképzelései
szerint használni az épületet.
Ma már nehéz lenne megállapítani, hány falubéli halt éhen. Csak a szűken
vett környezetemről beszélhetek, ahol a nyolc portából csak kettőben
maradtak meg a lakók. Később uráli bevándorlók költöztek ide. Ezek az
oroszok ma is azokban a házakban élnek.
…Nagyapámtól hallottam, hogy amikor az apjával szekerezett a sztyeppén,
sok holttestet látott az úton. Az ismert okokból már nem is döbbentek meg,
hiszen őket is csak egy hajszál választotta el az éhhaláltól. Mesélték,
hogy egyszer megjelent előttük egy sovány, megfeketedett és az éhségtől
megkínzott asszony. A nagyapám apja megfordította a lovakat, hogy közelebb
menjenek hozzá, de jelenség abban a pillanatban egy másik helyen tűnt fel.
Újra feléje fordították a lovakat, de akkor megint más helyen tűnt fel,
széttárta karjait, és olyan volt, mint egy kereszt, nemzeti tragédiánk
jelképe.
Gyakran előfordult, hogy az emberek beleőrültek az éhezésbe. Járták az
utcákat, és nem tudtak számot adni cselekedeteikről. Azt mesélték, hogy
élt a faluban egy ember, egykor nős, tehetős gazda volt. Elvesztette a
családját és beleőrült. Rokonaim úgy beszéltek erről a korszakról, mint
valami misztikus, világvégét jelző eseményről. Az emberek éheztek,
megfagytak, nehezen gürcöltek a kolhozban, elvesztették hozzátartozóikat,
egyesek meghibbantak. Rettenetes dolgok történtek.
Mindezeket a dédnagyanyám mesélte, amikor már úgy 75 éves lehetett. Több
kortársa is beszélt az éhínségről. Gyakran közöttünk, fiatalok között
kezdtek mesélni, és ma már azt is tudom, miért. Hatalmas lelki törést
szenvedtek, és ki akarták beszélni magukból. Gyermekként még nem tudtuk
megfelelően értékelni szavaikat. Csak felnőttként kezdtük felfogni a
lényeget. Majd’ mindenki azt állította, hogy az éhínséget szándékosan
tervelte ki a hatalom, mert az emberek nem akartak belépni a kolhozba, és
nem kívánták a szovjethatalmat sem.
Lakott az utcánkban egy asszony, aki fiatalon komszomol aktivista volt.
Sokszor újjal mutogattak rá az emberek, mondván, ez ő, az a kurva, aki
elvette az emberektől a terményt, kisöpörte a pincéből az élelmet. Az
olyanokat, mint ő, sohasem felejtették el az emberek.
Dédnagyanyám egész életében jólelkű asszony volt, aki a világi élettől sem
zárkózott el. Emlékszem, volt egy régi tévéje, amelyet gyakran nézett.
Különösen a jégkorongot szerette. Úgy tudott szurkolni, hogy mi csak
ámultunk. De amikor a képernyőn megjelent Lenin, mindig kiköpött, mondván,
hogy ez egy Antikrisztus, nagyon rossz ember, és kiment a szobából.
Ha jól emlékszem, a nagyapán csak egyszer mondott nekem igazi
gyermekmesét. Többnyire a mama és a nénikéim meséltek. Az idősebbek sokkal
többet beszéltek az éhínség éveiről, ami minden emberi kitalációnál
rettenetesebb emlék volt számukra. Gyakran szóltak ránk, amikor rosszul
ettünk, hogy jöhetnek még rosszabb idők, ezért nem szabad idétlenkedni az
asztalnál…
|
